Bemutatkozás

A blogon igyekszem minden megjelenő játékot bemutatni, de emelet megemlítek régi klasszikusokat és elmélkedek a játék/hardver piacról. Az informatika mellet, még újabb filmeket is elemezni fogok, illetve egyéb témákat is néha felvetek. Elérhetőség: kapiandras@freemail.hu Ajánlott felbontás: 1680x1050

Mr. Popper's Penguins (Movie)

2012.01.09. 09:00 Kápi-András

Rendező: Mark Waters

Forgatókönyvíró: Florance Atwater-Richard Atwater

Kategória: Vigjáték 

Megjelenés: 2011 június 16.

Jelenlegi ár: 3000 FT

 

Ki ne szeretné Jim Carry-t. Új filmjében újra állatokkal forgat, amitől a velem egykorúaknak aztán igazán igalomba jönnek a rekeszizmai, hisz a legutóbbi ilyen filmjei az Ace Ventura sorozat volt, amik igen szórakoztató vígjátékok voltak. Aztán megnéztük az előzetest és az arcunkra fagyott a mosoly, ugyanis a film mindennek tűnt, csak viccesnek nem. Ennek ellenére én megnéztem a filmet, Mindenesetre én megnéztem a filmet, mert van egy olyan rossz szokásom, hogy a rossz filmeket is megakarom nézni, illetve azért is, mert közel és távol ez tűnt az egyetlen épkézláb családi filmnek a nyáron (inkább Jim Carry gumiarca alatt majszolok Pop Corn-t, mintsem Kevin James bénázásait bámulva). Ráadásul kétszer is és, hogy ennek mi volt az oka az kiderül a cikkből.

Röhejes

Legalábbis ami a történetet illeti. Pedig ígéretesen indít. A film főszereplője Popper, aki egy karrierista ingatlanos, élete látszólag rendben van, bár a feleségétől elvált és a 2 gyerekével se túl idilli a kapcsolata, ennek ellenére még is nagyjából elégedett az elért eredményeivel. Ám egy nap hírt kap, hogy a felfedező apja elhunyt és röviddel ezután kap egy csomagot, ami az öröksége és miután kinyitja megdöbbenve tapasztalja, hogy egy igazi pingvint kapott. Én személy szerint pont attól tartottam, hogy a pingvinek teljesen erőltetetten kerülnek majd bele a történetbe, de ehhez képest jól illeszkednek bele. Ám innentől fogva jön egy kész logikai ámokfutás. Rögtön jön egy erőltetett párbeszéd, ahol véletlenül még 5 db pingvint rendel, majd a fia születésnapját úgy gondolja, hogy a pingvinekkel teli lakásán rendezi meg úgy, hogy a gyerekek ne vegyék észre az ideiglenes vendégeket, természetesen észreveszik majd őket. Azt se értettem, hogy 1 teljes napot tölt azzal, hogy találjon valamilyen szervezetet, aki elviszi tőle a pingvineket. Ezzel egyrészről az a baj, hogy korábban már láthattuk tőle, hogy nem érdekli, hogy mi lesz az állatokkal és ilyenkor egy épelméjű ember fogja a pingvineket, belevágja őket a szállítókonténerbe és spuri az állatkert elé, ott kidobja a csomagját köszönés nélkül, azt el is van intézve. Másik hiba pedig csak később válik egyértelművé, hisz az első szervezet akit felhív a pingvinek kapcsán azaz állatkert, akik visszautasítják, de 1 nappal később már mániákus szemekkel jön annak vezetője, hogy bevigye az állatokat. De higgyétek el még jócskán van hülyeség a filmkapcsán (pl. a felesége új pasija, aki folyton ölelgeti Popper-t). Mindezt ráadásul nyakon öntöttek egy teljesen felesleges, érdektelen extra szállal is. A lényege, hogy Popper felkerülhessen valami hülye aranytáblára (nem derül ki, hogy ez miért jó neki, vagy egyáltalán bárkinek) meg kell vásárolni az utolsó magántulajdonban lévő ingatlant New York-ban (nekem mondjuk, hogy csak 1 db magántulajdonban lévő épület van New York-ban, de ki tudja), ám az idős arisztokrata hölgy ezt nem akarja és Popper igyekszik őt meggyőzni, hülyébbnél hülyébb módszerekkel. Valószínűleg ezzel akartak rámutatni Popper gyerekkori sérelmeire, de csak annyit értek el, hogy általam szeretett színészeket aláztak le.

Ígéretes név

A filmnek kétségkívül a legcsábítóbb eleme a szereposztás, bár a főszereplőt leszámítva nem kell A kategóriás színészekre számítani. Egy nagyon pici szerepben feltűnik majd az általam kedvelt Philip Baker Hallt, akin sajnos már nagyon érződik a kora és talán szerencsés is, hogy nem volt szerepe, mert nem úgy nézett ki, mint aki bármit is eltudna játszani. Feltűnik még a Numb3rs című sorozat főszereplője David Krumholtz, aki botrányosan túljátssza a teljesen lényegtelen, apró kis szerepét. A mellék szál főszereplője is egy ismertebb színész, Angela Lansbury. Érdekes mód annak ellenére, hogy viszonylag kevés jelenetben volt és a karaktere se volt egy túl komplex jellem, messze ő alakított a legjobban. Ez nem azért furcsa, mert egy rossz színésznőnek tartom, hanem mert nem igazán ő volt a nagyágyú. Mindenesetre nagyon hitelesen adta elő az arisztokrata, meghódíthatatlan hölgyet és, ami még szimpatikusabbá tette, hogy valahogy annyira valósan csodálkozott el a többi karakter hülyeségein, mintha ezekről a jelenetekről nem is tudott volna és most, a nézőkkel együtt lepődik meg. Ha viszont már megpendítettem a sztárt, jöjjön a főszereplő, az aki miatt beültünk a filmre, Jim Carry. Mit tudnék mondani, többnyire rossz volt. Az volt a baj vele, hogy egyszerűen ripacs volt, gyakorlatilag még a legegyszerűbb pici poént se tudta anélkül előadni, hogy ne vágott volna hozzá arctáncot, ami ráadásul már nem is olyan látványos, mint anno fiatalkorában. Viszont volt pár jelenet, ahol azért lehetett látni, hogy tud és ezek a drámai jelenetek voltak. Sokan anno nagyon megkövezték a The Number 23 kapcsán, hogy nem állt neki jól áll ez drámai, komoly szerep, ám be kéne látni, hogy a gumiarc már nem áll jól neki és a Popper pingvinjei kapcsán ez csak fokozódott bennem. Ugyanis nagyon hitelesen adta elő Jim azt, hogy levan törve amiatt, hogy a gyerekei nem akarnak nála aludni és még több ehhez hasonló jelenetben alakit remekül. A színészek terén még érdemes megemlíteni Carla Gugino-t, aki a női főszereplő volt és a Popper exnéjét alakította, vagy is csak kellet volna. Gyakorlatilag ugyan azt hozza, mint a Sucker Punch esetén, a nagy semmit. Ledarálja a szövegét, esetleg elsüt egy erőltetett vigyort és ennyi. Természetesen egy gyerek film se lenne teljes, ha nem lennének benne gyerekszínészek. Az itt szereplő két ismeretlen darab egyszerűen borzalmas volt, gyakorlatilag már a második másodpercben megöltem volna az idegesítő srácot és a hangulatát másodpercenként váltogató nővérét.

Most akkor mit is csináljunk?

Persze mindezek ellenére a film értékelhető lenne, ha könnyed, szórakoztató hangulata és remek poénjai lennének. A filmet nyilván úgy tervezték, hogy családok nézik meg majd hétvégén, hogy kikapcsolódjanak. Ehhez képest a filmnek kifejezetten elszomorító jelenetei is vannak. Rögtön itt van az, hogy a két főszerepelő elvált, nos nem elég, hogy sok gyerek már otthon is szenved ettől, de a filmvászon is viszont látja azt, hogy a családok szétválása kvázé természetes. Aztán a következő sok az volt, hogy a gyerekek nem apának hívják a főszereplőt, hanem Popper-nek, mindezt pedig olyan ridegen mondják (legalábbis a magyar szinkronban), mintha csak a víz vezetékszerelőről lenne szó. Igen lelkes apáknak, akik hajlandóak beülni a gyermekeikkel erre a borzalomra, az X-Men helyet, aztán ez kell. Ráadásul a fejlődést és a boldog befejezést se éreztem ezen a téren, ugyanis a gyerek, csak azért szeretnek az apjukhoz menni és vele lenni, mert pingvinjei vannak. Ez már tovább erősíti a Family Guy-ban látottakat, magyarán azt, hogy pénzért megveheted a gyerekeid szeretetét. És a végén is lesz egy-két szomorú jelenet. Amik egyszerűen egy ilyen egyszer nézhető családi filmhez egyszerűen nem illenek. Természetesen mint minden pocsék családi filmnél ennek is a végén a szánkba próbálnak rágni, egy tanúságot. Mégpedig, hogy többet kell a gyerekekkel lenni. Ezzel csak annyi a baj, hogy ott ülünk velük, nyilván, a kis 6-7 évesek nem mennek egyedül moziba (legalábbis remélem), tehát akinek szól, az meg úgy se látja. Poénokra pedig ne is számítsatok, össz-vissz 2 jeleneten lehet elmosolyogni, az összes többi pedig a hajadat téped, vagy bealszol. Olyan fergeteges poénokra kell számítanunk, mint pl. Popper egy állatkerti dolgozó megver a saját botjával és úgy álltja be, mintha az önmagát ütni, a titkárnő folyton P betűs rímekben beszél és Jim Carry erőlteti a gumiarcát. Aztán itt vannak a pingvinek, amiknek lényegében semmilyen szerepük se volt, akár Mr. Popper sündisznói is lehetne a film címe. Egyrészről (amit moziban még a rohadtul széthúzott vászon és félig-meddig alvós állapotom miatt nem vettem észre) baromi rondán vannak kidolgozva. Jim Carry, amikor először meglátja őket, azt hiszi, hogy plüss állatok és valahogy engem is arra emlékeztettek. Valami halál gagyi, gyerek által már szétnyúzott példányokra, ráadásul mindegyik tök egyformán néz ki. Persze a személyiségi jegyeik alapján fellehet őket ismerni, de akkor is nehéz lett volna, kicsit másabb mintázatú pihéket rajzolni. A mozgásuk ráadásul kicsit darabos is.  A legnagyobb baj viszont az, hogy semmit se hoztak ki belőlük. 2 dolgot csináltak egész film alatt, hülyén estek keltek, meg rohadt idegesítően ordibáltak (nehogy a szerencsétlen családfő aludni tudjon a filmen).

Csússz el!

Nagyon gyenge, tipikusan csak pénzért készült, ötlettelen alkotás. Egy családi filmhez képest túl sok a komolykodás, a történtben rengeteg baki van, viccesnek nem nevezhető (és nem csak egy felnőtt számára, de 6 évesnek is és ezt tapasztalatból mondom), rondán meganimált pingvinekkel, ami pedig a legjobban megdöbbentett többnyire rossz színészi játékkal is kiegészítve. Csak a filmek a megfogalmazott mondanivalóját tudom kiegészíteni: „Fordíts több időt a családodra és ne a Mr. Popper pingvinjeire pazaroljatok el másfél órát.”. Ja és, hogy miért néztem meg kétszer, mert az első mozis megnézésből szinte alig maradt meg pár jelenet.

Szólj hozzá!

Battlefield: Play4Free (PC)

2012.01.01. 11:58 Kápi-András

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: Digital illusion CE

Kategória: FPS

Megjelenés: 2011 március 10.

Jelenlegi ár: Ingyenes

 

Én egy hatalmas Battlefield rajongó vagyok, ezért fogadtam anno 2008-ban nagy lelkesedéssel a Heroes epizódot, amivel az Electronic Arts igazi forradalmat csinált. Ugyanis egy ingyenes játék volt, ami tényleg az volt, tehát nem volt reklámokkal agyon zsúfolva, nem kellet azért fizetni, hogy játszható legyen és technikailag is a toppon volt. Ezért már tűkön ülve vártam, hogy idén megjelenjen annak a felnőtt verziója, ami már egy igazi Battlefield játékmenettel rendelkezik, sok testre szabási lehetőséget kecsegtet és nemcsak a ruhák terén. Ennek ellenére valahogy nem lett az igazi, amit jól példáz az is, hogy eddig szinte minden 2. héten jött egy új patch, valamint az is, hogy a cikkem lényegében már május óta tolódik vele kapcsolatban, de lássuk a részleteket.

Lehetőségek tárháza

A játékot minden egyes alkalommal egy böngészőből kell elindítani. Ez gyakorlatilag olyan, mint egy menü. Itt tudunk karaktereket létrehozni, barátokat felvenni, vagy a fórumokon keresztül beszélgetni. Másik fontos elem, hogy itt lesz lehetőségünk játékban használható pénzt is vásárolni. De erről majd később részletesen írok. Illetve, hogy minden egyes akciót, illetve versenyt kiír a főoldalon. Egyeseknek zavaró ez a böngészőn belüli mászkálás, de a legtöbb embernek, köztük nekem is szinte semmilyen problémám nem volt vele. A karakterkészítésnél nem kell nagydologra számi tani, minimálisan testre szabhatjuk a fizikai paramétereit (arc, haj, szakáll), majd pedig kiválasztatjuk az osztályunkat. Ezen a téren talán egy kissé fapados, legalábbis a BF2-höz viszonyítva, bár érdekes mód egyeseket pont a sok karakterosztály zavart. Itt 4 osztály lesz, az Assault, aki a harcos és a gyalogság aprításában jeleskedik, illetve töltényt tud adni, amiből bizony elég kevés van, ennek ellenére nem népszerű osztály, ugyanis a Medic furcsa mód jobb harcban (bár patch-ről patch-re egyre gyengébbek), és emelet tud gyógyítani, sőt akár még mozgó Spawn pontként is mozoghat és defibrillátorral is felszerelhető, amivel újra éleszti az elesett bajtársakat. Másik kedvelt osztály az Engineer, ők járművek javításában és tönkretételében jeleskednek, de emelet a zárt terepeken a harcokban jelenleg ők a legjobbak. Végül pedig itt van aki távolról szedi le az ellenfeleket, tud célokat megjelölni, gyalogsági aknákat letenni, de akár radarral felderíthető a terepet is. Sajnos azonban utóbbit nem tudtam kipróbálni, mert ingyenesen csak 2 db karaktert lehet létrehozni. Ha megcsináltuk álmaink katonáját és rányomtunk a hatalmas Play Now gombra, akkor elindul ténylegesen a játék. Legalábbis elindulna, ugyanis egy újabb menüt kapunk, ahol a karakterünket alakíthatjuk. Első lépésként érdemes a fegyverek között körbe nézni, amiből rengeteget kapunk, és Class-onként más-más főfegyverek közül is válogathatunk. Ha megtaláltuk a nekünk tetsző fegyvert, akkor akár nagyon szűk keretek között testre is szabhatjuk őket, tehetünk rájuk távcsövet, módosíthatjuk a torkolatot, a tárat, a tust, vagy akár a festést is. Ezt követően, ha van pénzünk, akár a ruháinkat is megváltozathatjuk. Ugyanis a BF: Heroes-hoz hasonlóan itt is csak pénzért tudunk vásárolni a rengeteg ruha közül, hogy ezzel tényleg egyedi karaktert hozhassunk létre. Végül pedig az egyik legfontosabb elem a Training menü pont alatt található. Itt egy 2 részből álló Skill fát fogunk látni, az egyik oldalon a felszereléseinket fejleszthetjük (érdekes mód ide került a járművezetés is). A másik részén pedig az úgy nevezett Combat Expertise képességek helyezkednek el, ezekkel pedig a katonánk képességén javíthatunk. Mindkettőben vannak összefüggő Skill-ek, tehát pl. a harci helikopterre csak akkor tudjuk megszerezni a tankelhárító rakétát, ha előtte már a Training pontokból megvásároltuk a harci helikopter vezetési lehetőségét. A skill-ekből igen sok van, ráadásul sok az osztályonként eltérő képesség is, pl. a Medic-nek újraélesztő gépet szerezhetünk, addig az Engineer-nek jármű elleni aknákat oldhatunk fel. Maga a feloldás úgy működik, hogy a játék során XP-t szerzünk, amikkel egy idő után szintet lépünk és ekkor kapunk egy darab Training pontot, amivel megvásárolhatjuk valamelyik elérhető képességet. De ezzel el is érkeztünk a cikk második fejezetéhez.

Battlefield Reboot

Maga a játékmenet pedig megegyezik a Battlefield 2-ével (sőt maga az egész játékon az érződik, hogy ez a BF2 egy lebutított verziója). Ez örömteli hír, hisz a BF: Heroes-nak pont az újszerű játékmenete nem jött be, a P4F viszont egy igazi multis taktikai FPS. A játékban 2 csapat feszül egymásnak és az a lényeg, hogy a csapatunk lehetőleg minél több bázis pontot birtokoljon, amiket úgy tudunk elfoglalni, hogy egyszerűen a területet jelző zászló mellé állunk. Viszont fontos, hogy ezeket utána meg is kell tudni védeni. A Battlefield játékoknak mindig egy érdekes eleme volt, hogy lényegében lényegtelen volt, hogy hányszor hallunk meg (sőt volt öngyilkossági lehetőség is), hisz egy kis idő után mindig újjá éledtünk valamelyik bázison. Ezáltal átjött egyrészről a realizmus, hisz könnyen meghalunk, ugyan akkor a kezdők számára nem volt olyan frusztráló, mint a Counter-Strike. Hihetetlen de ez a már majdnem 10 éves recept még a mai napig is működik, sőt szerintem ez sokkal jobb, mint a Bad Company 2 béna Rush módja, ahol egyik csapatnak folyton védekezni, míg a másiknak támadnia kell. Azonban pár dolog kikerült a játékból a BF2-höz képest, amik zöme roppant apró, ám annál bosszantóbb. Az első dolog, ami nagyon szúrta a csőrömet, hogy nem választhatjuk ki, hogy melyik bázisra születünk meg. Ezáltal jó pár alkalommal kerülünk taktikai hátrányba, mert a játék gondol egyet és nem a megtámadott bázisra fog minket ledobni, hanem az attól legmesszebbre. Igaz ez már jóval kevesebbszer fordul elő, mint a kezdeti verzióban. Aztán engem az is zavart, hogy a játék közben nem lehet karaktert váltani, így nem tudunk alkalmazkodni a harctéri szituációkhoz. Így csúnyán pórul járhatunk, ha a csapattársaink is mind Medic-ek és az ellenfél egy tankkal rohamoz, ami ellen pedig vagy egy másik tank, vagy ami még jobb egy Engineer lenne az ellenszer. Aztán számomra az is érthetetlen, hogy miért szedték ki a BF2 Commander módját, illetve ami sokkal fájóbb a Squad létrehozást. Előbbi abból állt, hogy a játékosok megszavaztak egy vezetőt, aki koordinálta őket, hogy mikor hova menjenek, mit csináljanak, illetve a támogatásukra utánpótlást, járművet, tüzérségi támogatást, vagy akár radar felderítést is kérhetett. Utóbbi pedig abból állt, hogy a valóságnak megfelelően egy 4 fős társaság alakul ki (több is lehetett) és ezek egymás között közvetlenül tudtak beszélni, ami létfontosságú egy taktikai FPS esetén. Ezzel szemben a P4F-ben semmi hangbeli kommunikációra nincs lehetőség. Értem én, hogy anno a BF2-ben problémák voltak a beépített csevegő programmal (sok hangkártyával nem akart működni, a beállítási lehetőségek nagyon limitáltak voltak), de azért 2011-ben már elvárná az ember, hogy a játékban legyen egy rendes működő beszédtámogatás és ne keljen Skype vagy TS ahhoz, hogy egy taktikai játékot taktikával játszunk. Maga a játékmenet viszont még így is roppant élvezetes és hozza a hagyományos BF hangulatot. A pályák mesteriek, igaz ez nem P4F érdeme, hisz mindegyik a BF2-ből származik. Harcolhatunk Basra, Dragon Valley, Karkand és Oman pályáin. Viszont ez a mennyiség számomra kevés volt, pláne úgy, hogy majdnem mindegyik ugyan abban a sivatagos miliőben játszódik, igaz egy BF kezdőnek talán előnyös, hogy kevesebb pályát kell megtanulni. Mindenestre örültem volna egy teljesen egyedi európai városi pályának, valamint pár Bad Company 2-es pályát is szívesen láttam volna. Viszont néhány elemben viszont jobb, mint 2005-ös rokona. Egyrészről nagyon jópofa elem, hogy alapból nem tudunk repülőgépet és helikoptert vezetni, ami azért jóval valóságosabb, hisz azért elég bonyolult dolog az ilyen gépek terelgetése. Ha úgy érezzük azonban, hogy a mi kenyerünk a levegőből való lövöldözés, akkor ahhoz meg kell vásárolnunk a repülő vagy a helikopter vezetését. Maga a járművek irányítása is sok esetben, mintha olajozottabb lenne, mint a BF2 esetén. A különböző gyors járművek (Buggy, Humvee, stb.) most is sajnos hajlamosak fennakadni a legkisebb tereptárgyakon. A páncélozott járművekkel viszont sokkal könnyebben mozoghatunk és a célzás is roppant könnyű. A repülőgépekkel is sokkal könnyebben és precízebben közlekedhetünk, aminek köszönhetően ezúttal aztán igazán szidni fogjuk az őket vezetőket. Egyedül a helikopterek kezelhetősége marad egy kicsit problémás, valahogy túl könnyen orra buknak, nem lehet egyszerűen velük finom mozgásokat végezni és a lebegés is nehézkes. A P4F legjobban kivitelezett eleme viszont a pont osztogatás. Gyakorlatilag a játék szinte mindenért osztja a pontokat, de nem olyan erőltetetten, mint az újabb Modern Warfare játékokban, vagy mint a BC2 esetén, tehát azért kell valamit nyújtanunk, illetve ezekért azért jóval kevesebb pontot is kapunk. Mindenesetre pontot (ami az XP-nek felel meg) kapunk, ha ellenségre hívjuk fel a figyelmet, célt jelölünk meg, gyógyítunk, újra élesztünk, javítunk és zászlót foglalunk el. Ezek roppant jól lettek ballanszolva, például az általában nehéz és a játék kimenetele szempontjából sokkal inkább számító zászló elfoglalásért 200 pontot, míg egy ellenséges jármű megjelöléséért csak 10 pont a jutalom. Természetesen magukért a gyilkolásokért is kapunk pontot, itt már lényegében általános, hogy pár plusz ponttal jutalmaz minket a játék, ha távolról, fejlövéssel, saját vagy az ellenfél zászlaja alatt ölünk. Az viszont nagyon jó elem, hogy magukért a sebzésekért is pontot kapunk, pont amennyit, amennyivel lejjebb vettük az illető életerejét. Ráadásul 50 hp-s sebzés felett, ha esetleg nem mi ölnénk meg szerencsétlen delikvenst Assist-ként jóváír egy kevéske pontot nekünk, így abszolút nem lesz idegesítő, ha egy kis híján kinyírt ellenfelet, valami arra ténfergő előttünk lelő, mert a játék igazságosan osztja el a pontokat. Pl. ha mi egy 100 hp-s katonát 9 hp-ig megsebzünk, de hiába nem mi öljük meg, mi kapjuk meg a tetemes 121 pontot, a másik játékos pedig kénytelen beérni 19 ponttal. Ugyan úgy működik a pontozás a járművek esetén, így ezúttal tényleg érdemes lesz a tankok ellen menni, mert a BF2-vel szemben most a játék nem fogja kiszúrni a szemünket rongyos 10 ponttal, hanem több mint 1000 pontot fogunk kapni, ha egyedül mi intézzük el a páncélos behemótot.

Rejtély

A játék bűn ronda és ez nem vicc. Én nem vagyok az a típus, aki lehúz egy játékot azért, mert a csúnya, de P4F annyira puritán és kidolgozatlan, hogy már tényleg bántja a szemet. Szerintem mindent elmond róla, hogy a 2005-ös BF2 maximális grafikán jobban néz ki nála. Mindenhol pixeles objektumokkal fogunk találkozni, az animációk darabosak és tereptárgyakból a házakon kívül jóformán semmit se kapunk. Ráadásul a Bad Company 2-vel ellentétben még rombolni se lehet a környezett, így akár egy fakerítés mögé is nyugodtan bebújhatunk. Persze több olvasóban most biztos felmerül a gondolat, hogy egy ingyenes, böngésző alapú játéktól mit várok és egyedül az számit, hogy minél gyengébb gépen is megfelelően fusson. Erre csak annyit mondanék, hogy a Heroes gyönyörű volt és nem volt probléma a futatással és BSG Online is a játék 90%-át kitevő űrben egész jól nézett ki. A gépigény pedig talán a P4F legnagyobb probléma. Ugyanis az nagyobb, mint a klasszisokkal nagyobb Bad Company 2 esetén, aminek azért szintén nem volt túl baráti az erőforrás szükséglete. A P4F gyakorlatilag nem tudott akadás nélkül futni a 2 magos 2.2 Ghz-es AMD rendszeremen, 2 GB RAM-mal és 1 GB-os 5500-as VGA-val. Tisztában vagyok vele, hogy ez manapság mer nem számit egy jó gépnek és pont ezért a Shift 2 esetén ezt nem is róttam fel annyira negatívumként. De egy olyan játéknál, ahol a minél nagyobb elérhetőségre törekednek, már probléma, pláne úgy, hogy a játék ocsmányul néz ki. Mindenesetre ha van egy 4 magos Phenom-od viszonylag jól fog futni a játék (azért az ideális 60 fps, így is csak sok esetben csak egy álom lesz). És ami a legmegdöbbentőbb, hogy a játék ugyan azt a Frosbite engine-t használja, mint a Bad Company 2. Emelet a gyári szervereken általános probléma a lag, ami újfent elég érdekes, hisz csak 32 személy játszhat egyszerre egy szerveren, amit azért a korábbi részek könnyedén elbírtak (sőt volt 64 fős is, a BF2-ben). Bár ez azért olyan szempontból érthető, hogy sok a különböző ruhában mászkáló katona és a kevés külső testre szabási lehetőség ellenére, nem igazán fogunk látni klónokat. De akkor is egy pörgős FPS-ben elég zavaró a lag jelenléte, bár érdekes mód csak a gyári szervereknél van meg ez a probléma, így azért nem olyan feltűnő. A hangok terén viszont zseniális a játék, bár ez már a Bad Company-ban is tökéletes volt. A fegyverek amennyire én megtudom mondani úgy szolnak, mint az igazi másaik, a közeli robbanásoktól tényleg beszakad a dobhártyánk olyan erejük van, ráadásul utána még a cseng a fülünk is, az orosz katonák oroszul üvöltöznek és ami a legjobb, hogy mindezek alapján pedig tudunk tájékozódni és ezzel taktikázni is. Egyedül ami hiányzott azok a természeti hangok, így a Bad Compny féle madárcsipogásnak és a szenzációs hóban lépkedés hangeffektnek búcsút inthetünk, de azért ez már csak a hab a tortán. Zene egyedül a főmenüben található, ami egész jól sikerült, ám a hosszú töltések során már azért rálehet unni, de mindenesetre szimpatikus, hogy még mindig él a legelső BF zene, hisz ezúttal is ezt kapjuk meg, csak kicsit metálosított verzióban.

Rejtett költségek

A Heroes egyik legnagyobb előnye az volt, hogy a fizetős játékosokkal abszolút nem kivételezett és lényegében csak a nyer teljesítmény számított. Sajnos ezt az új ingyenes Battlefield-be nem hozták tovább, sőt P4F-re lényegében olyan 4000 FT kell rááldozni ahhoz, hogy az eredménylisták és utált játékosok élén legyünk. Ugyanis a fizetős játékosok akkora előnyökhöz juthatnak, hogy lényegében el is felejthetjük azt, hogy lenyomjuk őket. A fegyverek zömét ugyan megvásárolhatjuk magunkat, de ezek csak pár napig lehetnek a birtokunkba és a játék alig ad creditet az egyes meccsek végén, így lényegében 10-es szinttől el is felejthetjük ezeket a fegyvereket, mert jóformán sose lesz rájuk pénzünk. Azért ettől mert, egyrészről innen egy normál játékosnak lényegében lehetetlené válik a fejlődés, ugyanis irreálisan sok XP-t kell szerezni ehhez (pl. 10.-ről 11. szintre kerüléshez 90000 XP kell, ami az átlagos 3000 XP/meccsel eléggé sokáig tart), másrészről ha elég fanatikus ahhoz, hogy megcsinálja, innentől már nem kapja meg azt a szükséges nagyobb pénz mennyiséget, amit az ez alatti szinteken. Aztán ugye itt vannak a Training pontok, amikre szintén szükség költeni, hisz hiába szerezhetnénk meg fizetés nélkül 25 db-ot, ami elegendő lenne egy elég tápos karakterhez, ez a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Ennek ékes példája, hogy több, mint 1 hónapot kellet várni az első 25-ös szintű játékosra a patch megjelenése után (addig 20-as szint volt csak). Ezekből is tudna elméletileg vásárolni az ingyen játszó játékos, de 75000 creditet elég sokáig tart összeszedni, pláne, hogy közben folyton elkell verni fegyverre is. Aztán vannak különböző erősítők is. Vásárolhatunk golyóállót, erősebb gránátot, jobb páncélt a helikopterre, gyors gyógyított és még sorolhatnám, de természetesen ezekre is elég nehéz a normál úton megszerezhető pénzekből költeni. És ha még ennyi előny nem lenne elegendő a fizetős játékosoknak. Kizárólag pénzért lehet venni XP duplázott, gyanítom mondanom se kell, hogy így hihetetlen könnyű lesz az eredmény jelző élén lenni, hisz mondjuk egy tank megsemmisítésével egy ilyen játékos már több pontot kap, mint egy átlagos ingyenes játék. Szóval aki véresen komolyan veszi a játékokat (mert vannak ilyenek) azok vagy elkezdenek pénzt invesztálni a játékban, vagy 20. percben az egyik szinte sebezhetetlen, gépágyús, gránátvetős, regenerálódó szemétládakor, aki 6000 feletti pontszámmal osztja az észt, valószínűleg valamibe kárt tesz. Én ezért nagyon nem is néztem a pontokat, egyszerűen igyekeztem magam jó érezni és minél jobban játszani, bár azért néha nekem is dührohamom volt egy-egy ilyen 150 hp-s gránátvetős játékostól.

Battlefield, kell ennél több?

A Play4Free egy hagyományos Battlefield. Ennek megfelelően általánosságban roppant élvezetes. Viszont sajnos az ára kicsit magas, hisz a megfelelő játékhoz minimum 2000 Ft-ot kell befektetni, amiből viszont már meglehet vásárolni a sokkal jobban összerakott Battlefield 2 Complete Edition-t, ami pont ezért sokkal jobban is megéri. Ráadásul a játék rendelkezik pár apró hibával is, illetve a gépigény brutálisan magas, pedig a látványvilág kifejezetten gyenge. Ezek ellenére én azt mondom, hogy aki kicsit ráakar melegíteni a BF3-ra, vagy csak szeretne pár órát szórakozni egy Online lövöldözős játékkal az tegyen vele egy próbát, de csak akkor, ha 4 magos rendszere van.

Szólj hozzá!

Need for Speed: The Run (PC)

2011.12.22. 12:51 Kápi-András

Kiadó: Electronic Arts

Fejlesztő: Black Box Games

Kategória: Verseny

Megjelenés: 2011 november 15.

Jelenlegi ár: 10000 FT

 

Néha már a játék megjelenése előtt megtudnám írni a tesztemet róla, ugyanis némely játéknál a kikerülő gameplay-eket egyszerűen nem cenzúrázzák, ezáltal kijöhetnek a hibák és a gyengeségek. Ami így történet az NFS: The Run kapcsán is. Pedig az EA-nál mindent ígértek, legújabb generációs, álleejtős grafikát, hála a Frosbite Engine 2. generációjának, könnyed, szórakoztató játékmenetet, Michael Bay által felügyelt, filmszerű, élvezetes történetet, és még sorolhatnám. Azonban szerencsére a játékosok zöme nem vette be ezt és szinte mindenki elég szkeptikusan állt hozzá a játékhoz. Az elvileg ígéretes paraméterek ellenére. Mindenesetre aki kicsit hezitál a játék megvásárlása előtt, annak támpontot fog nyújtani ez a cikk, hogy miért ne vegye meg a Need for Speed széria sokadik részét.

A rendezés abba maradt

Tudom, hogy ez manapság ciki, de én anno az NFS: Most Wanted és a Carbon sztorijával is kivoltam békülve, nem mondom azt, hogy egy álleejtő Bourne-rejtély magasságú bonyodalom, de egy autós játéknak teljesen jó alapot adott. Ezért is bizakodtam valahogy titkon abba, hogy a The Run-ban már valami egész komolyat kapunk. Ezzel szemben a történeten abszolút lehet érezni, hogy csak úgy erőltették be a játékba, ugyanis a játék nélkülük még 2 és fél óra hosszú se lenne, pedig annyira ígéretesen indít a játék. Mi egy Jack Rourke nevezetű tökös, sofőrt alakítunk, aki számomra abszolút nem volt szimpatikus. Egyrészről semmit se tudunk meg róla, valahogy a beszólásai mind erőltetettek és olyan stílusa sincs, mint a Drive film főszereplőjének. Mindenesetre valahogy, mert a történet ezt nem fejti ki az orosz maffiának fáj ránk a foga és elég nagy pácba kerülünk, ám egy régi ismerősünk, akiről szintén nem tudjuk, hogy még is, hogy került ide, hogy ismer minket, vagy egyáltalán pontosan mit csinál ő felajánlja a segítségét, ám ehhez meg kell nyernünk a The Run-t. A sok feltétel nem az én oda nem figyelésemnek köszönhető, hanem a filmből egyszerűen kihagyták ezeket, így azért elég nehéz elérni, hogy egy picit is érdekeljen minket a karakterek sorsa, aminek köszönhetően pedig csak idegesítő, elnyomhatatlan halandzsának hat az összes átvezető. Maga pedig a Run koncepciója érdekes, ugyanis ez kísértetiesen hasonlít a valóságban zajló, The Gunball versenyre, ahol is gazdag milliomosok, elképzelhetetlen mennyiségű pénz érdekében keresztülsüvítenek fél Európán, luxos verdáikkal. A Run-ban 25 millió dollár a tét és a győztes visz mindent, a San Francisco-tól New York-ig tartó versenyben. Innen pedig megszűnik a történet, lesz aki segít, mert segít, lesz aki megakar ölni, mert különben nem tudna aludni és lesznek olyan karakterek, akik csak úgy léteznek. Mindehhez jön még talán minden idők egyik leggyengébb befejezése, ami már is felkelti a játékosok figyelmét, hogy akár lehet még egy Run rész. Persze ilyenkor már olyan pipák vagyunk, hogy szívünk szerint személyesen mennénk el az EA Black Box-hoz beszólni.

Erőltetett menet

Az amúgy érdekes alapkoncepciót pedig sikerült a lehető legbénábban megvalósítani. A The Run úgy kezdődik, hogy mi a 211.-ek vagyunk és innen kezdjük meg a menetelésünket az I. hely felé, úgy, hogy vannak kvalifikációs rosták, tehát pl. Las Vegas-tól csak a top 150 fojtatja. Ehhez hasonlót már láthattunk anno a Sega Rally szériában, ahol engem ez nagyon megfogott, hisz nehezebb szinteken igen komoly taktika volt, hogy most mennyire kell határon autóznunk, hisz mindig több szakaszt kellet fejbe tartani, ráadásul állandó akciót is biztosított. Ezzel szemben a The Run-ban nem kapunk ilyet, helyette minden pályán lesznek feladatok, amiket teljesítenünk kell és szépen script alapján haladunk előre. Ennek köszönhetően pedig teljesen feleslegessé válnak a rosták, hisz úgy is benne leszünk a top 150-ben, mert minden pályát csak 1 féle eredménnyel fejezhetünk be. Ugyan ez a helyzet az autóválasztással. Nagyon tetszett az, hogy alapból már combos kocsikkal vágunk neki a megmérettetésnek és, hogy az egyes pályák között lese tudjuk cserélni a verdánk, hanem csakúgy, mint a valóságban azzal versenyzünk, egészen a benzinkutakig. Ugyanis itt lehetőségünk lesz autót cserélni, amivel ez az egész feleslegessé válik, hisz lényegében időveszteség nélkül tudunk autót cserélni (az idő megáll) és az egész valós hangulatot hazavágják ezzel. Nem tudom, biztos hülye ötlet lenne az, hogy az egyes városok után lenne egy záró buli és ekkor lehetne cserélni autót. Teljesen értelmetlen az egész látványos törésmodell is, hisz a játékmenetre nem hat ki, mert a kocsink ugyan úgy fog menni szétzúzott állapotban, mint egy vadi új. Ráadásul minden pályán újra gyógyul az autó, ezáltal elvesz tőlünk egy kis taktikai játékot. De még itt van az The Run másik aduásza, a gyalogos részek, amit már a doboz hátulján is nagy betűkkel hirdet, hogy most először kiszállhatunk a kocsinkból egy NFS játékban. Ez persze egy EA féle bődületesen nagy hazugság. Ezek a gyalogos részek a játékban előre meg vannak tervezve, nekünk nem lesz lehetőségünk kiszállni, vagy előidézni valahogy őket. Ilyen alapon pedig már a régi Hot Pursuit-ban is kilehetet szállni a négykerekűekből. Ezek a részek amúgy mind Quick-Time Event-ek. Tehát mindig a felvillanó gombot kell lecsapni. Az egyedüli érdekessége, hogy a Heavy Rain-hez hasonlóan több féle interakciót tudunk előidézni a kurzorok nyomkodásával. Ennek ellenére ezek is gyengék, a felvillanó gombok túl picik 1680x1050-es felbontásban, a játék túl sokat vár, mielőtt mi meghalnánk és az egész valahogy súlytalan, mivel az egész olyan, mintha nem is mi csinálnánk. A koreográfiájuk pedig rossz, ugyanis kicsit túlzásba estek és kvázé a gépágyútól, a robbanó teherautóig mindent megkapunk az arcunkba és lehetőleg egyszerre. Szerencsére legalább nincs sok belőlük. Visszatérve a kocsikhoz, a játékból a Hot Pursuit-hoz hasonlóan hiányzik a tuning rendszer. Tudom ez sokakat mellbe vág, de szerintem semmi értelme nem lett volna bele erőltetni a játékba, mellesleg pedig hála a pocsék vezetési fizikának, úgy se éreztük volna a különbséget a fejlesztések között, de ezzel már el is érkeztünk a következő ponthoz.

Autós játék kormánnyal? Hülye vagy?

Maga az autós részek pedig félelmetesen primitívre sikerültek. Nem gondoltam volna Pro Street után, hogy valaha is visszafog térni ez a flipper fizika PC-s NFS-ben, de Black Box-os srácok úgy gondolták, hogy ez a nyerő. Szóval ha neki megyünk a falnak, szépen lefogunk róla pattanni, miközben a lendületünkből csak minimálisan veszítünk, ezáltal teljesen feleslegessé téve a fék használatát. De ha csak ennyi baj lenne. Itt van rögtön a kormány támogatás, ami totálisan hiányzik és ez nem vicc. Bármilyen kormánnyal is próbálkoztam, mindegyik X-Box game pad-ként ismerte fel, ezáltal nem tudtam őket bekalibrálni. És itt ne a Force Feedback, meg hasonló finomságokra gondoljatok, hanem arra, hogy nem tudtam beállítani, hogy a gázpedállal adjak gázt. Persze a fejlesztők úgy gondolták, hogy ez kevés probléma a felhasználónak, így a billentyűzet beállítása is kissé érdekes lett, ugyanis a fel-le kurzorokat nem lehet használni, amire pedig egyeseknek (pl. nekem) szükség lenne, mert azzal adna gázt. Ehelyett az alapbeállítás finoman fogalmazva se esik kézre (bár én nem játszok autós játékokat billentyűvel, úgy, hogy lehet bennem van ezen a téren a hiba). Az A gombbal tudunk gázt adni, a space a fék, az oldalsó kurzorokkal irányítjuk a kocsit, ctrl a nitro, alt a kézifék és az end a hátra nézés. Érdekes mód az irányítás beállításomat kétszer is elvesztette a játék, ezzel tovább tetézve a problémákat. Persze ettől még lehetne egy jó kis szórakoztató, árkád szösszenet, csak úgy, ahogyan a tavalyi Hot Pursuit is, de a The Run nem az. Rögtön itt vannak a kocsik, amik abszolút nem úgy viselkednek, mint a valóságban. A Quattro abnormálisan jól vezethető, holott pont az volt a problémája, hogy túlságosan alulkormányozott volt és ezt pl. a Gran Turismo játék kitűnően vissza is adja (személyes tapasztalatom sajnos nincs). A Lotus Elise-zel alig lehet keresztbe autózni, pedig a valóságban pofon egyszerű kilinccsel előre közlekedni vele és ami a legjobban idegesített, hogy az autók 99% 100 és 200 között tetű lassan gyorsul, utána meg irgalmatlanul felpörögnek. Természetesen alig van az egyes autók között különbség, egy hátsó kerekes Ford Mustang izomautót nagyjából ugyan olyan könnyű lesz vezetni, mint egy őszkerekes Audi R8-at. És tudjátok mit, ez még mindig csak apróság ahhoz képest, hogy a játékban nem lehet kikapcsolni a különböző segítségeket. Mondanom se kell mennyire idegesítő, amikor a játék automatikusan befékez egy kanyarban, mert úgy gondolja, hogy sok lesz a tempó, ezzel időt veszítve, de az is rohadt idegesítő, hogy a hosszú nyújtott kanyarokban nem enged minket egy bizonyos sebesség felé, nehogy lehorzsoljuk a beton kocsinkat, pedig lehet érezni, hogy 220 helyet 240-nel is repeszthetnénk. Külön kedvencem pedig, hogy az egyik havas pályán van egy bug és a játék kb. 280-as tempóról nyom nekünk egy satuféket, mindezt egy jeges úton, amitől gyönyörű piruettet írunk le. A másik dolog ami pedig az őrületbe kergetett, az pedig a Catch Up rendszer volt. Én nem értem, hogy ez hol, milyen célból született meg, de akivel eddig beszéltem róla, mindenkinek az agyára ment. Ennek az a lényege, hogy minden ellenfél ha levan maradva, automatikusan utolér bennünket, bármilyen tempót is diktálunk, illetve bevárja a játékost, ha az valamiért lemaradna. Könyörgöm a játékban kb. 2 perces pályák vannak, ráadásul agyon vannak nyomva Checkpoint-okkal, ahonnan újra futhatjuk a pályát, ha netán valami hibát követnénk el (vagy csak túlságosan lemegyünk a pályáról). Ilyen játékmenet mellet ne legyen már az, hogy nagyjából 1 km alatt ledolgozzunk 15-20 másodpernyi hátrányt, de fordítva is bosszantó, amikor kényelmesen vezetünk 10 másodperces előnnyel és hiba nélkül a cél előtt 200 méterre elsuhannak mellettünk.

Csak a fagy!

Úgy látszik az Electronic Arts teljesen rákapott a Frosbite Engine-re, ami olyan szempontból érthető, hogy a Dice szenzációs grafikát tud belőle kisajtolni, ám viszont kezd egyértelművé válni, hogy túl bonyolult és ezért más fejlesztőcsapatok egyszerűen csak szenvednek vele. Így történt a The Run esetén is, ahol hiába használták már a 2. generációs Frosbite Engine-t a látvány összességében gyenge, pláne ha mellé tesszük a Battlefield 3-at, de ez gyanítom már nektek is feltűnt a mellékelt képeket nézegetve, amik maximális grafikán készültek. Kezdjük rögtön az autókkal, amik elvileg a játékközpontját képezik. Nos gyakorlatilag kidolgozás tekintetében az Underground 1 szintjére süllyedtek vissza. Minden kocsi kissé aránytalan, de voltak olyan modellek amiket én speciel fel se ismertem elsőre. Hiányoznak róluk a manapság már oly megszokott apró, szinte észrevehetetlen részletek (pl. felfüggesztés), amitől teljessé válna a kép. Remek példa erre, hogy minden autó alja a nagy feketeség. A kerék tekintetében pedig még gázabb a játék, ugyanis felnik egyszerű 2D-s lapok a játék közben, ráadásul nem is mozognak, így olyanná válik az egész játék, mintha a pálya forogna. Azonban meg kell dicsérni a már emlegetett törésmodellt, aminek hiába nincs szerepe, egész pofásul néz ki. Jó ne számítsatok egy Dirt színvonalra, de a karosszéria elemek viszonylag látványosan horpadnak, lifegnek, sőt le is repülnek. Ehhez még hozzá jön az is, hogy a kocsik igen látványosan koszolódnak. Ha egy nevadai sivatagi túra során valaki előttük hibázik és mi belerongyolunk a felkavart homokfelhőbe, a kocsira leülepedik a homok, ami egész játék során rajta marad, de a sár is meglátszik majd a verdánkon. Apró pozitívum, de annál jelentősebb, hogy a The Run az első olyan játék, ahol a civil autók is valósak (Audi A4, Nissan Nevara) és egész jól kidolgozottak, amitől olyan érzésünk támad pár másodperce, mintha csak a valóságban száguldoznánk (egészen az első kanyarig). Ha már szóba kerültek a pozitívumok, akkor érdemes megemlíteni a HDR-t, ami téren egyértelmű, hogy a legjobb a Frosbite motor. Remekül működik, hogy amikor kiérünk egy fényes részre elvakulunk, vagy amikor egy alagútba behajtunk, akkor minden besötétedik és csak fokozatosan kezdjük el élesen látni a környezetünket. Külön tetszett pedig, hogy a különböző fények szélén lehet látni egy kis szivárványt, csak úgy, ahogy anno a L4D esetén is. Sajnos azonban a többi speciális effekt borzalmasra sikerült, hiába a DX11 támogatás. A füstön nagyon lehet látni, hogy csak 2D-s textúrák halmaza, a láng effektek, csak valami piros villanások és a nitro is roppant bénán néz ki, ezzel a kék pöttyel. Utóbbinál ráadásul elég nagy baj, hogy néhány kocsinál nem sikerült a kipufogóra illeszteni. A karaktermodellek is borzalmasak lettek, az átvezető mozikban még csak-csak elmennek, bár ott is elég szögletesek (mondjuk azért a Barlang rádiós Minecraft-os hasonlatom túlzás volt), de maga a játék közben (az autós részeknél) rosszabbul néznek ki, mint a Most Wanted-ben, ahol ez csak amolyan erőfitogtatás céljából került be. A karakter egy homályos paca lesz és meg se mozdul, még pislogni se pislog, végig meredten néz, ugyan azzal a hülye Troll face kifejezéssel, de a többi feltűnő riválisra is érvényes ez. Sokaktól hallottam azt, hogy viszont a táj látványosra sikerült ami félig meddig igaz. A leglenyűgözőbb talán amikor a havas környezetben versenyzünk és körülöttünk csillog a hó, a jégen megvillan a szikrázó napsütés, a háttérben pedig gyönyörű nagy fenyvesek láthatóak hóval befedve és természetesen a nagy hegyek, amik itt térben vannak, sőt néha többen is fogunk versenyezni. De jól néz ki a nevadai sivatag is, a vöröses szikláival és a vidéki szakasz is látványos, bár a 2D-s falevelek azért már kicsit gázak az úton. A városi szakaszok viszont botrányosan rondák, minden szürke, a házak kidolgozatlanok és az egész valahogy annyira aránytalan, hogy úgy érezzük magunkat, mintha egy Alice Racing Game-mel játszanánk. Ráadásul ezeket az ismert városokat fel se lehet ismerni (San Francisco-ban kb. 2  ugrató van). További negatívum, hogy a pályákból szerintem túl kevés lett. A játék nagyjából 2 és fél óra alatt kijátszható, ami azért kicsit arcpirító és ezt követően a Challange és Multi játékmódban nem fogunk új pályákat kapni, hanem a már ismerteken kell újra száguldoznunk. Ráadásul a vége felé lesz pár ismétlődő pálya is. Másik apró hiba, hogy nehéz eldönteni, hogy mi rombolható és mi nem a környezetünkben. Olykor betonpóznákat tudunk kiütni, szinte lassulás nélkül, máskor pedig egy sorompó képes minket megállásra késztetni, de az is érdekese, hogy a játék vége felé lévő vidéki szakaszon a fa telefonpóznákat se tudjuk kiütni. Ami viszont törhető, az szépen darabokra szakad, tehát ilyen szempontból legalább hozta a Frosbite a kötelezőt. A gyenge látvány azért bosszantó még, mert a játék gépigénye magas lett, konkrétan olyan 2.8 Ghz-es 2 magos procival, 4-5-6 ezres AMD videokártyával lehet futtatni akadás nélkül és ha még a megfelelő 60 fps-es tempót szeretnénk, még butítani is kell a grafikán. Apropó butítás, a játékfutási sebessége szinte alig fog változni, hogy ha a kidolgozottságot állítgatjuk (kb. 10 fps nyerhető így), viszont a felbontás levételével jelentős sebesség növekedéshez juthatunk. A technikai megvalósítás terén egyedül ami piros pontot érdemel, az a zenék. Rengeteg klasszikus rock számtól (ZZ Top La Grange), egészen a nagyon, de nagyon adrenalin pumpáló drumm and bass számokig terjedő soundtrack mindig tökéletesen fog illeszkedni a játék hangulatához. A hangeffektek viszont átlagosak lettek, bár mivel a zene elnyomja őket így nem is nagyon fogunk figyelni a motorhangra és hasonlókra.

Vesszőfutás

Az NFS: The Run-tól senki se várt szerintem sokat, de még a minimális várakozásokat is sikerült valahogy alul múlni. Bár nem játszottam a szintén borzalmasnak tartott Undercover-rel, szerintem ez minden idők leggyengébb Need for Speed epizódja. Rövid, tartalmatlan játékmenet, gyenge grafika, nagy gépigénnyel párosítva és élvezetesnek legkevésbé mondható játékmenet, ami még a játékrövidsége ellenére is unalomba fullad. Innentől fogva kérdéses az NFS jövője, bármennyire is folytatás gyanúsan záródott le a The Run és hiába a pozitív kritika a nevesebb játéktesztelő oldalaktól, a játékosokat nem sikerült átverni és az új NFS gyengén szerepel az eladások tekintetében (ezt jól példázza, hogy kapásból lelett akciózva és a BF3, valamint FIFA 12 mellé 5000 ft-ért oda adták).

1 komment

Super 8 (Movie)

2011.12.11. 19:53 Kápi-András

Rendező: Jeffrey Jacob Abrams

Forgatókönyvíró: Jeffrey Jacob Abrams

Kategória: Thriller

Megjelenés: 2011 június 09.

Jelenlegi ár: 3000 FT

 

Meglehet kövezni, de engem valahogy abszolút nem érdekelt a Super 8, pedig elég érdekes kampánya volt. Ugyanis a trailer-ek rendkívül rövidek voltak és szándékosan nagyon keveset is mutattak. No meg az is érdekes ötlet volt, hogy a Portal 2-be egy interaktív előzetes is volt, bár abból se derült ki túl sok minden. Ezek miatt senki se tudta hova tenni a filmet. Ugyanis pár jelenetben ez egy E.T. szerű gyerekes kaland filmnek tűnt, máskor pedig egy kőkemény horror-thriller stílus uralkodott. Nos szerintem az már nem jó ómen, hogy miután megnéztem a filmet, továbbra se tudom hova sorolni. Mindenesetre hivatalosan egy thriller, de szerintem ez nem teljesen igaz és, hogy miért az kiderül a cikk további részéből és persze az a kérdés is megválaszolódik, hogy milyen lett összességében a film.

Jó reklám

A Super 8 története nagyon érdekesen indít. Egy kamasz bandáról szól, azon belül is, az anyját nem rég elvesztő Joe Lamb-ről, akik szabad idejükben egy zombi filmet próbálnak összedobni Super 8-as típusú kamerájukkal (innen a cím). Az egyik éjszaka egy elhagyatott vasútpályaudvaron forgatnak, amikor is megjelenik egy vonat, amivel nem is lenne probléma, de Joe észreveszi, hogy egy kis pick up parkol a sínre. Érdekes mód a kis kocsinak sikerül kisiklatni a vonatot. Miután alighogy megúszták az esetet megdöbbenve látják, hogy a balesetet a biológia tanáruk követte el, ráadásul szánt szándékkal. Majd pedig a következő megdöbbentő információ az volt, hogy a vonat az amerikai légierőé volt. Innentől fogva kezdetét vehetné a nyomozás, hisz a kis kalandvágyók valószínűleg alig várnának egy ilyen alkalomra, ám ehelyett a film elkezd csapongani. Azt végül is megmagyarázták, hogy a gyerekek miért nem akarnak nyomozni. Ugyanis a tanáruk közölte velük (aki amúgy elég kemény legény, hogy túlélte a vonattal való frontális ütközést), hogy ha bárkinek is elmondják megölik a szüleiket, mindehhez még egy fegyverrel is hadonászott, tehát biztos volt hatása. Ennek ellenére néha előkerül ez a szál, hogy utána ugyan olyan gyorsan el is tűnjön. A nyomozás helyet inkább úgy döntenek, hogy folytatják a zombi filműket, ami számomra teljesen érthetetlen volt. Tehát attól félnek, hogy feltörjék a halott tanáruk kocsiját az információkért, de attól nem, hogy a katonaságtól tíz 10 centire filmezzenek, ráadásul fegyverekkel. Külön röhej pedig, hogy az egyik jelenetben egyikük még a légierő egyenruhájában is pompázik egy katonai Jeep mellet, kijárási tilalom idején, de persze a hadsereget ez nem is érdekli. Ellenben amikor betörnék a suli vetítő termébe kapásból ott lesz egy armada. A film rendelkezik egy 3. szállal is, ami nem lett rossz. Ez a főszereplő és az apja szerint a fiú anyjának gyilkosának a lánya között. A film történetének érdekes mód ez lett a legjobban kidolgozott része. A párbeszédek nagyon jók lettek, tényleg érezzük, ahogy szimpátiából átalakul a kapcsolatuk szerelemmé. Viszont aránytalanul nagy részét képezi ez a filmnek. Ez nem lenne baj ha egy családi kaland filmről lenne szó, de hivatalosan ez misztikus, Sci-Fi Thriller, aminél az ember azt várná, hogy a nyomozás és feszült hangulat lenne az uralkodó.

Ez üt

Én szerintem nem vagyok az a félős típus (Alien filmeken konkrétan majdnem bealudtam, a REC-en se voltam kiakadva, bár azért elégé nyomasztó hangulat lett úrrá rajtam). Ezért is lepett meg, hogy pont a Super 8-on paráztam be és nem is egyszer. A filmben nagyon durva jelenetek vannak és mindezek tökéletesen lettek megvalósítva. Az Alien zseniálisan néz ki és csak a film végén fogjuk látni. Külön érdem, hogy a halál jelenetek is remekül kilettek vitelezve, egyik se hat gagyinak és túljátszottnak. A vér mennyisége éppen elegendő. A zenék tökéletesen illeszkednek a jelenetekhez, alig halhatóak, de ennek ellenére keltenek az emberben egyfajta feszültséget. Minden pörögni fog és a szereplőkkel együtt mi is csak úgy kapkodni fogjuk a fejünket. Ezt az egészet pedig megfűszerezték a totális kiszámíthatatlansággal. Számomra talán azért nem hatásosak a horror filmek, mert túlságosan következetesek, mindig ugyan úgy, ugyan onnan jönnek a különböző rémek, lehetőleg a dobhártyádba ordibálva, hogy reflexből letekerd a hangerőt. Ezzel szemben  J. J. Abrams remekül rá érzett arra a Super 8-ban, hogy hogyan kell az embereket összezavarni, így tényleg nem tudjuk, hogy az egyes jelenetekben mire számítsunk. Maga a látványvilágért amúgy is jár a piros pont, az effektek zöme nagyon szép és csak alig lehet látni, hogy számítógép által kreáltak. Ráadásul a filmben van jó néhány grandiózus jelenet is, amitől aztán igazán összefut a nyál a szánkba. Remekül sikerült a 79-es évek Amerikáját megeleveníteni. Nemcsak a jelmezők és a házak miatt, hanem a rengeteg olyan apróság miatt is, amik a nyugati 70-es években voltak többnyire kultikus ikonok. Ilyen maga a címszereplő Super 8-as kamera, a Kodak filmekkel, de az is jópofa ötlet volt, hogy a főszereplő szobájának mennyezetéről több korbéli vadászgép és egy TIE Advanced (Darth Vader űrhajója) makett lóg le, de azon is jót mosolyogtam, hogy barátjának, a kövér srácnak a falán egy Halloween filmplakát látható. A hangokról se lehet rosszat elmondani, bár azért szerintem hiányozott pár nagy sláger (AC/DC Highway to Hell, Pink Floyd The Wall), bár végül is érthető, hogy a filmőrült gyerekek nem mászkálnak magnóval, helyette, inkább ugye a kamerát favorizálják. De azért kapunk pár Rock n’Roll számot. Az Alien hangja viszont velőt rázó és maga az alaptéma is megteremti a kellő hangulatot. A robbanások hangja pedig szintén jól sikerültek.

Többet ér a mellékes

A színészi játék meglepően jó lett és ez nem vicc. Valahogy (sok emberrel együtt), úgy éreztem, hogy ez lesz a film negatívuma, ezzel szemben a gyerekek abszolút nem voltak idegesítőek, bár azért nem mindegyik tudott maradandót alkotni, de a zömüknek még jóformán nem is volt szerepe. Érdekes mód a leggyengébb talán a főszereplőt alakító Joel Courtney volt. Neki ez volt a legelső szerepe, ám ennek ellenére furcsa mód pont ő kapta a főszerepet. Ám ezt nem igazán hálálja meg. Nagyon nem lehet fogást találni rajta, de egyszerűen semmi pluszt nem tudott adni a karakteréhez, sőt kicsit élettelenül is adta elő. Persze a klisés, hős szerelemes jófiú nem is az a szerep, ahol megtudná mutatni a tehetségét, ám ennek ellenére valahogy nem élt a szerepben. Sokszor azt éreztem egy-egy párbeszédnél, hogy egyszerűen nem a társára összpontosít, hanem egyszerűen csak a saját szerepére fókuszál (pl. sok jelenetben nem néz rá a beszélgető partnerére, hanem furcsán mögé, vagy mellé néz). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy talán ez azért olyan feltűnő, mert a társai szenzációsan játszanak. Szerelmét a stáb legtapasztaltabb (és talán fiatal kora ellenére legnagyobb neve) gyerekszínésze Elle Fanning személyesítette meg. Hát szerintem már az is elegendő lenne a jellemzésére, hogy jobb, mint a nővére (Dakota), akit pedig a legtehetségesebb gyerekszínésznőnek tartanak. És ha ez se mondana semmit, akkor azt mondom, hogy idén simán partiban van a legjobb színésznőnek járó díjért (persze valószínű, hogy még jelölést se kap a kora, meg a film stílusa miatt se, tapasztalatom szerint mindig a nagyon elvont karaktereket jutalmazzák, bár tavaly mondjuk Christian Bale kivétel volt). Gyakorlatilag végig remekelt, az érzelmeit nagyon jól tudta mutatni, külön tetszett pedig, hogy ráadásul a filmen belül 2 szerepet is egyszerre játszik. Ugyanis a srácok zombi filmjébe is főbb szerepet kap. Másik kitűnő teljesítményt nyújtó gyerek Riley Griffiths volt, akitől én valahogy nagyon féltem, mert az előzetesbe a tipikus szemétkedő, idegesítő kövér gyereknek tűnt. Ezzel szemben a színész már az első jelenetében rögtön belopja magát a szívünkbe és a szurkálódásain abszolút érződik, hogy csak vicc. Ráadásul nagyon hiteles is. Az egyik jelenetben pl. barátjának beszél arról, hogy fél attól, hogy kövér marad, hiába mondta az orvos neki, hogy megnyúlik majd, de zavarja, hogy nem tetszik a lányoknak. Mindezt valami olyan bájjal adja elő, hogy mindenki megfogja sajnálni. A többi gyerek is jól alakított, bár egyik se alkotott maradandót. A felnőttekre is zömében ez utóbbi igaz. Ami számomra azért is meglepő, mert a főszereplő apját Kyle Chandler alakította. Nos eddig róla mindig az volta véleményem, hogy egy nagyon tehetséges színész, de eddig sose tudta megmutatni, hogy mi is van benne igazán (bár a Friday Love sorozatból egyetlen egy részt se láttam, pedig abba állítólag egy egész érdekes karaktert alakit). A Super 8 után viszont ez a véleményem megváltozott, ugyanis itt viszonylag nagy szerepet kapott és a karakterében is volt potenciál. Egy gyászoló férj, aki az apaság elől inkább a rendőri munkájába menekül, pedig a kora miatt nem igazán bíznak be. Ebből azért sokat kilehet hozni, ám ő ezzel szemben egy iparos zömében hiba nélküli munkát hozott, de semmi többet. A gyereke iránt abszolút nem éreztem az apai kötődést (még a film vége felé se, amikor ez felerősödik elvileg), a lakók beszólogatásait is olyan volt, mintha észre se venné és valahogy minden reakciója is kicsit gépiesnek tűnt.

Iskolapélda

A fent leírtak alapján valószínűleg összességében egy jó film benyomását kelti a Super 8, amire akár érdemes lehet beülni is, ám ez abszolút nem igaz. Az érdekesen induló történetet, a feszült hangulatot, a pár kiemelkedő színészi játékot, remek látványvilágot és a 79-es évek Amerikájának tökéletesen megelevenítését lerontja a film disszonanciája. Ha a hivatalos besorolást nézzük és a Thriller műfajba soroljuk, akkor az a baj, hogy a nyomozás a film második felére lényegében megszűnik, a történet elmegy egyfajta giccses irányba és a befejezés is eléggé gyerekbarát kalandfilmeket idézi. Viszont ha utóbbi szemszögéből vizsgálódunk, akkor a film elején lévő feszült hangulat, a paráztató jelenetek és maga az idegen külleme vágja haza az egészet (no meg a sok vér). Így a film egyik tábornak se tud megfelelni és egy közepesnél jobb érdemjegyet begyűjteni.

2 komment

Játékbarlang rádiós vendégeskedés

2011.12.11. 17:34 Kápi-András

Minap kikerült a Játékbarlang 3. rádióadása, amiben én voltam az aktuális vendég. Számomra ez nagyon megtiszteltetés, hisz ez a szintén elég új blog nagyon színvonalas videóteszteket készít. A blog hasonló, mint a Kockakuckó, csak ők cikkek helyet, videókban mondják el a véleményüket többnyire újabb filmekről és játékokról. Mindezt nagyon színvonalasan teszik, amit jól példáz, hogy a Baadmovies idei filmelemzők Oscar-ján egy 3. (utólag javítva) helyet szereztek. Tehát érdemes látogatni őket, a blog linkjét a kedvelt oldalak között megtaláljátok. Apropó a napokban meghirdettek egy versenyt, amiben az a feladat, hogy minél jobb intro-t készítsetek a videóikhoz, a részleteket megtaláljátok itt.

 

A beszélgetés témái az NFS: Run, Fast Five, Jurassic Park: The Game, kicsit a mobiljátékok piaca, Warhammer 40k: Space Marine, Mr. Popper’s Penguins és az idei év RPG-éi, jó szórakozást hozzá.

1 komment

Jane's Advanced Strike Fighters (PC)

2011.12.06. 21:30 Kápi-András

Kiadó: Evolved Games

Fejlesztő: Trickstar Games

Kategória: Repülős

Megjelenés: 2011 november 01.

Jelenlegi ár: Nem lehet kapni

 

A repülőgépes szimulátor rajongók hatalmas extázisba jönnek a Jane’s név hallatán, ugyanis a 90-es évek végén több remek repülős játékot dobtak piacra. Ezeket nem úgy kell elképzelni mint a mostani repülős játékokat, hogy 120 gépet darálsz le egyedül, újra termelődő rakétákkal és a gépet jóformán nem is te irányítod. Elismerem ezeknek is megvan a varázsa, de engem mindig is a Jane’s féle szimulátorok vonzottak, amikor 30 billentyű kombinációt kellet fejben tartani és 2-3 ellenfél levadászása is komoly feladat volt, a küldetések pedig roppant valóságosak voltak. Ezért is örültem meg most, hogy kijött egy Jane’s névvel fémjelzett repülős játék, az Advanced Strike Fighters, vagy ahogy a médiába került JASF.

Ne, hogy bármi valós legyen benne

Szerintem egy repülős játéknál is fontos valamennyire a sztori és maguk a küldetések is. A régi Jane’s játékoknak szerintem az volt az egyik varázsuk, hogy valós csatákat és küldetéseket vívhattunk meg. Ezzel szemben az új JASF egy fiktív háborúba kalauzol el minket, ahol is egy két részre szakadt, olajban gazdag szigeten kell harcolnunk, a nyugat barát oldalon. Nos a történet itt lényegében ki is merül, mert egy hatalmas kidolgozatlan baromság az egész. Eleve már az egy hülyeség, hogy amerikai pilótát alakítunk egy arab hadseregben, ráadásul az egész meg sincs magyarázva. Maga a sztori tálalása pedig még csapnivalóbb. A játék elején meg végén van egy nagyon igénytelen híradós összevágás, ahol egy náthás csaj beszél, akinek annyira idegesítő hangja van, hogy ordibálni fogsz a monitorral, hogy hátha végre kifújja az orrát. Aztán az arcunkba nyomnak egy eligazítást, ahol véletlenül se azt írják, ami a lényeg (pl. 7 óra irányából 3500-as magasságból csapást indítunk az ellenfél reptere ellen 1700-kor), helyette össze-vissza beszélnek a háború szörnyűségéről, meg, hogy mennyire szemét a másik oldal. Külön röhej pedig, hogy az eligazítások hibásak is, erre egy jó példa, hogy van egy olyan küldetés, ahol az ellenfél pár kulcs létesítményét kell megsemmisíteni lesből, amihez nyilván egy bombázó gép dukál, mire a játék egy többfeladatú gépet ajánl nekünk. Maguk a küldetések pedig alapvetően nem lennének rosszak, csak nagyon ismétlődőek. Az esetek 80%-ában az lesz a feladatunk, hogy radar magasság alatt mennyünk el az ellenség légterébe és ott lőjünk szét valami fontos épületet, vagy fényképezzük le. Ezeket még megfűszerezték pár igen komoly hibával is. Az egyik ilyen, hogy volt a kép az utolsó pályáik nem lesznek társaink. Komolyan az egyik küldetésben pl. nekünk kell az ellenség teljes bázisát egyedül felszámolni, majd még 2 db vegyi fegyvert szállító gépet is levadászni. Aztán ott van az, hogy a játék szinte mindig a felhők alatt zajlik. Ennek egyrészt a folytonos radar alatti magasságra való kötelezés, másrészről pedig, hogy az úti célt jelöli pontokat csak a megfelelő magasságban elérve (ami mindig jó alacsonyan van) adja meg nekünk a játék a következő célt. Mindenesetre elég röhejes, hogy pl. bombákat a célt súrolva kell szétszedni, vagy az is roppant zavaró, hogy fényképezni is lényegében közvetlen közelről kell. A valóságban ennek pont az ellenkezője történik nagy sebességgel átrepülnek a cél felett és nagyjából 2 millió képet csinál a sok fényképezőgép. Ezzel szemben nekünk fél percig kell a nyüves épület felett körözni, mire nagy nehezen felderítjük a területet, ráadásul mindezt olyan gépekkel, amin abszolút nincsenek felderítő eszközök.

Gyerekzsúr

Ezzel el is érkeztünk a gépparkhoz, ami elég sok gépből áll, ám van egy apró kis probléma, mégpedig, hogy nem hinném, hogy az Egyesült Államok, vagy akár Oroszország is adna egyetlen egy csúcsragadozót is egy pici szigeten csatározó 2 barom diktátornak. Márpedig a játék igyekszik ezt velünk elhitetni. Ugyanis már kezdésből F18-assal apríthatjuk a MiG-eket, de később akár F-22, F-35 vagy akár Su47-essel is repülhetünk. Az átgondolatlanságot tovább fokozza, hogy a játék közepéig a kezdőgépnél csak rosszabbakat kapunk. Üdvözítő, hogy olyan régiségeket is használhatunk, mint MiG-21 vagy F-4 Phantom, de ez a Su-47 és társai között, olyan mintha az 1950-es F1-es bajnok Alfa Romeo-val mennénk a 2011-es király, a Red Bull ellen. Ég és föld a különbség. A gépeinket nem lehet fejleszteni, de még festegetni se lehet. Viszont minden egyes típus rendelkezik egy alternatív verzióval. Ez általában kimerül annyiból, hogy valami ocsmány festés (lila, arany, vagy ami egyszerűen csak logikátlan japán légierő festésével rendelkező F-22) és egy más, általában Multi-ban (tehát közeli légi harcban) hasznos fegyverarzenállal rendelkezik. A gépek tulajdonságai viszont többnyire nem változnak. Ezeket ráadásul nem a teljesítményünk alapján kapjuk meg, hanem minden egyes pálya után kapunk egyet, látszólag teljesen véletlenszerűen. A gépek kapcsán fokozza a megelégedetlenséget, hogy nincs belső nézetük. Szerintem ez valahol a repülős játékok megcsúfolása és még az árkád HAWX-ban is vették a fáradságot a fejlesztők is megcsinálták a gépek belsejét is. 2 nézetet kapunk, egy használhatatlan külső nézetet, ahol a kamera az irányításunknak megfelelően imbolyog össze-vissza, a másik pedig egy orr nézett. Külön röhej pedig, hogy nem lehet játék közben váltani ezek között, hanem lekell állítani a játékot és az option-ban kell átállítani. A végső döfést pedig a rakéták elnevezése adja meg és az, hogy a bemutató írásban lényegében csak azt nem mondják meg, hogy milyen előnyei és hátrányaik vannak, minden más hülyeséget leírnak róluk. Komolyan, hogy lehetne úgy komolyan venni egy játékot, hogy ha olyan neveket ad a rakétáknak, mint Basiliscus, vagy Cobra. Maguk a fegyver viszont jópofák, ha kitapasztaltuk a tulajdonságaikat, nagyon élvezetes lesz használni őket és váltogatni közöttük a különböző feladatok ellen.

A gólya végterméke

Persze az előbb említettek ellenére még akár egy jó játék is lehetne a JASF. A játékmenet tekintetében is sikerült szinte a lehető legrosszabbat választani. Még a régebbi szimulátor időszakot idézi, hogy minden egyes küldetés előtt nekünk kell felszállni, ám ez gyakorlatilag a létező legsemmitmondóbbra sikerült. Egyszerűen csak gyorsítanunk kell, sőt még azt se muszáj, mert pár másodpercnyi állás után a gép automatikus elkezd gyorsulni és elemelkedni a földtől. Nem azt mondom, hogy a régi Jane’s játékok hangárból kiállós, kifutópályára ki evickélős, több perces felszállásokat kellet volna megvalósítani, de azért valami kihívást kellet volna bele tenni. Miután elemelkedtünk következik a soron következő sokk. a gépnek szinte semmilyen elemét nem kell kezelnünk, mert vagy automatikus, vagy pedig egyszerűen nincs, így a manőverezés szempontjából kulcsfontosságú fékszárnyakat el is felejthetjük, de a különféle radar módok között se kell váltogatnunk és még sorolhatnám. Itt már rájönnek a régi Jane’s fanatikusok, hogy nem szabad semmi szimulációra számítani, így már nem is akadnak ki azon, hogy a játékban nincs gravitáció, még egy HAWX szintű minimális se. Tehát nemcsak gond nélkül zuhanhatunk, pöröghetünk anélkül, hogy a pilótánk, vagy akár a gépünk ebből bármit is érezne (normál esetben tartósabb 10G feletti terheléstől elájul az ember, arról nem is beszélve, hogy a régebbi gépek nem is nagyon maradtak egybe), de ha elkezdünk emelkedni, nem kezd minket visszahúzni a gravitáció. Pedig ahogy az általános iskolai fizikában is megtanultuk általánosítva, minél magasabban vagy egy test a földön, annál nagyobb erővel hat rá a gravitáció. Ezzel szemben itt bátran repülhetünk jóformán 90o-os szögben, anélkül, hogy a sebességünkből veszítenénk, vagy a gyorsulásunk lassulna. Így lényegében semmilyen élvezetet nem ad a repülés, ráadásul maguk a harcok is borzalmasan unalmasak. Természetesen mint minden ilyen árkád repülős játék esetén, a JASF-nál is újra termelődnek a rakéták, és a gépfegyver is kifogyhatatlan munícióval rendelkezik. Azonban még a HAWX-ban azért ez elég lassú folyamat volt, addig a JASF-ban szinte folyamatosan tudunk rakétákat lőni, ráadásul a gépfegyver még túlmelegedni se tud, így lényegében elég ha csak leragasztjuk a megfelelő gombokat és már a rakétákkal se kell bajlódni. A kihívást pedig azzal végezték ki végleg a fejlesztők, hogy a gépünk azontúl, hogy eszméletlen sok lövést kibír, amik ráadásul nem is hatnak a gép tulajdonságaira, még ha meg is halnánk, újra dob minket a legközelebbi checkpoint-hoz, ami nagyjából azt jelenti, hogy onnan folytatjuk a darálást, ahonnan befejeztük. Akár gép, akár ember ellen játszunk hiányozni fog a vadászat öröme. Előbbinél azért, mert minden esetben script szerint cselekednek, tehát abszolút nem hajlandóak velünk játszani, vagy esetleg reagálni a manővereinkre, másrészről sok pályán, hozzánk hasonlóan újjá is születnek, ami azért kicsit röhejes, hogy 2011-ben a semmiből jelennek meg ellenfelek. Multi esetén pedig egyrészről elég zavaró az újjászületés, másrészről pedig itt kijön a találati rendszer esetlensége. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hol találnak, hol pedig nem a rakéták, hiába érintkeznek a célponttal. Másrészről a rakéták elöli menekülés is szánalmas. A régi Jane’s játékokban a valóságnak megfelelően minden elkezded pittyogni és egy flegma női hang lágyan a fülünkbe súgta, hogy ,,Missle Alert”, a radaron pedig egy nagyon gyorsan közeledő pont jelent meg. Ettől egyrészről az adrenalin elöntötte a testünket, másrészről a radar és a hangok lévén pontosan tudtuk, hogy mi a helyzet a hátsónkba lévő fenyegetésről. Ezzel szemben az új Jane’s játékban a rakéta veszélyt alig észrevehetően jelzi ki, ráadásul úgy, mintha ez jó lenne. Komolyan bárki oda figyel a harc hevében egy apró zöld kiírásra, hogy ,,Missle Alert”, ráadásul semmi hang sincs. Ráadásul nagyon idegesitően is van jelölve a rakéta. A HAWX-hoz hasonlóan egy piros háromszög, de gyakorlatilag össze-vissza mozog és még a fegyver távolságát se jelzi (az említett Ubi-Soft játékban a háromszög nyúlása jelezte a távolságot). Mindehhez még hozzájön, hogy a Flare (hő csali) használhatatlan, ugyanis hiába ontjuk ki magunkból, az esetek 90%-ban a rakéta ugyan úgy fenyegetni fog minket. A fejlesztők nagyon helyesen érezték, hogy ez így hamar unalmassá válik, ezért nagy nehezen kitaláltak egy extrát, bár ne tették volna. A játékban van pár olyan küldetés, amikor lekell fényképezni ellenséges táborokat és ilyenkor a játék HAWX szerű külső nézetbe vált, ami már ott se volt valami túl hasznos, ám itt ráadásul így vezethetetlen is a gép. Gyakorlatilag úgy képzeljétek el, hogy az irányítás 5 másodpercenként felcserélődik miközben de megpróbálsz alacsonyan maradni, mert különben kiszúr a radar és közben még néha rakéták elől is elmenekülni, mindezt ráadásul 20-30 másodpercig. Mondanom se kell az eredmény általában minimum 1 halál.

Befejezetlen szállak

A technikai megvalósítás pedig finoman fogalmazva is felemás. A grafikai beállítások lehetősége szinte nulla, így a korábbi régebbi gépemmel nem tudtam megfelelően futtatni (2 magos AMD). Maga a grafika távolról egész jó. A felhők szépen kidolgozottak, a táj változatos és annyira sűrű erdőket láthatunk, hogy már csak a lombokon futkorászó mókusok hiányoztak. Külön öröm pedig, hogy Singleplayer-ben mindig ugyan azt a nagy szabadon beártható szigeten repülhetünk, ezáltal tényleg olyan érzésünk lesz, mintha csak egy valóságos háborúban lennénk benne. Az viszont elég ciki (bár elég sok újabb motornál hiba ez), hogy a textúrákat egyszerűen később tölti be, mint ahogy, mi haladunk előre, így szépen a szemünk láttára rajzolódik ki szép lassan mindig a táj. Az is mosolyogtató, hogy a viszonylag apró kis szigeten a sivatagoktól kezdve az erdőkig és a havas hegycsúcsokig minden megtalálható, ami azért a valóságban nem lehetséges, de hát ez elnézhető a változatos környezet kedvéért. Azonban közelről nézve már nagyon idejemúlt a látvány. Minden pixeles, szögletes, a legszörnyűbb pedig, hogy jóformán nincsenek effektek. Amikor közel repülünk a talajhoz, láthatjuk, hogy nem csak az azon lévő objektumoknak nincs árnyéka, de még a saját gépünknek sincs. A robbanás effektek a 99-es Jane’s USAF játékot idézi. Minimális piros volt, ami még több esetben ráadásul el is van csúszva, pár gif törmelékkel. Külön röhej pedig, hogy a kifutópályán gurulva külső nézetben látható, hogy a kerék nem gurul, hanem statikusan pár centire a földtől. Arról már nem is beszélve, hogy a napot sose lesz alkalmunk látni, így az azzal járó HDR effekteket is felejtsük el. Egyedüli ami pozitívum az a sugárhajtóműből kiáramló forró gázok, de azért ez is jóval szebb a HAWX vagy az új Ace Combat-ban. A hangokról már részben beszéltem a sztori kifejtésénél, ám azért még van pár negatívum. Ugyanis a pocsék szinkronhangok mellet, még a gépek hangja is pocsék. A repülőknek jóformán nincs is hangúk, csak siklanak a levegőben, ami pedig a legjobban hiányzott az a hangsebesség átlépésekor hallható hangrobbanás. Sajnos az elektronika különböző jelző csipogásait is teljesen mellőzték, ami szintén sokat ront a hangulatból, arról nem is beszélve, hogy ez a harc közbeni tájékozódásban is segítene minket. Végső döfés, pedig, hogy pár szór el is tűnnek a hangok. Zene nincs, de erre nincs is igazán szükség egy repülős játéknál. Az irányítás billentyűzeten teljesen jól működik, ám hatalmas negatívum, hogy semmilyen Joystick-ot nem támogat a játék, így szegény Logitech Extreme 3D Pro-m továbbra is csak porosodik az asztalomon (az új Il2-vel ugyan ment, ám az pedig játszhatatlan volt). Ez nagyjából olyan súlyos hiba, mint az autós játékoknál a kormánytámogatás hiánya. Egyszerűen megbocsáthatatlan.

Szomorú visszatérés

Sajnálatos, hogy az egykor minden szimulátor rajongót megmozgató Jane’s ilyen formában tért vissza. Érdektelen történet, unalmas, túl könnyű játékmenet, nulla fizika, gagyi, optimalizációt szinte nélkülöző grafikusmotor és borzalmas hangok, gagyi ötletekkel megfűszerezve.

Szólj hozzá!

Drive (Movie)

2011.12.02. 17:56 Kápi-András

Rendező: Nicolas Winding Refn

Forgatókönyvíró: James Sallis

Kategória: Akció-Dráma-Krimi

Megjelenés: 2011 május 20.

Jelenlegi ár: Nem lehet kapni

 

2011 egyik számomra legjobban várt filmje a Drive volt. Nem tudom, hogy mi fogott meg az előzetesben, hisz volt a kép, semmi különlegeset se láthatunk (ami miatt sokan le is húzták előre a filmet), de valahogy mindez annyira stílusosan volt összevágva, az Oh My Love cimű számra, hogy nem tudtam nem rajongani érte. Pláne úgy, hogy a főszerepet megkapó Ryan Gosling-ért rajongok.

Az élet egyszerű

A film főszerepében egy sofőr áll, akinek mindene a vezetés, no meg az adrenalin. Nappal autókat szerel, éjszaka különféle bűnözőknek sofőrködik, pénzért. Esetleg még ha ideje engedi film forgatásokon is részt vesz, ahol a főszereplők helyet vezet és hajt végre komoly borulásokat, ha éppen arról van szó. Mindez olajozottan működik egészen addig, amíg meg nem ismerkedik a szomszéd lánnyal, aki nem éppen azaz álomnő típus, ne értsétek félre külsőleg és belsőleg is teljesen rendbe van, ám van 1 gyereke és férjnél is van, aki éppen a sitten ül. Ennek ellenére jól alakulnak a dolgok és főnöke szervez vele egy csapatot. A dolognak egyedül azaz árnyoldala, hogy a pénzt 2 hírhedt maffiózó adta meg, akik közül pont az egyik nyomorította meg a mentorát. A főhős nem szívbajos és látszólag abszolút hidegen hagyja ez az apró tény. Ám az már nem, hogy szerelme férje kiszabadult és most újra akarja kezdeni az életét a családjával, viszont a börtönben szép kis adósságot halmozott fel, aminek törlesztése érdekében a családjával fenyegették meg és pár kopasz helyben is hagyta. Mindezt a sofőrünk is látja és elhatározza, hogy segít a férfinak, hogy a szeretteit biztonságba tudhassa. Ehhez az út pedig egy rabláson keresztül vezet, mivel nagy rutinja van ebben és egy elhagyatott zálog boltot kell kirámolni nem tűnik az ügy zűrösnek, ám a rablás nem alakul terv szerint. A célpont és a megbízok se pont azok, akikkel ő számolt és nagyon hamar már a saját élete is veszélybe kerül. A történet nagyon fordulatos, maffia háborúval és rengeteg átveréssel. A főhős nagyon logikusan fog cselekedni és a különböző információkat vele együtt fogja néző is összerakni egy nagy képpé.

Ez nem egy mese

Én elkövettem azt a hibát, hogy egy boldog mesét vártam. Ezzel szemben a Drive kőkeményen reális. Itt nincs Speed Racer féle a versenyzéssel megváltom a világot és pénz nélkül is lehet nyerni, oda adással és a szeretet segítségével. Mint idén már sok más filmnél itt is a szürke szűrűvel próbálták bemutatni a hétköznapok unalmasságát, teljesen hitelesen. Minden karakter rendkívül reális, vannak hibáik, vannak előnyös tulajdonságaik is. Nagyon tetszett, hogy itt szinte senki se hős, ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének szimpatikusak. Ott van a főhős, aki tipikusan az a karakter, aki mindig visszafogja magát, csöndes, 2-3 szavas mondatoknál többre ne is számítsatok tőle, azonban amikor elszakad nála a cérna tarolni fog. Mindezt pedig Ryan Gosling életre is tudja kelteni, ráadásul minimális arcjátékkal képes az érzelmeit is kifejezni, amitől a karakter egyszerűsége ellenére, nagyon is szerethető lesz. Aztán a szerelméről se lehet csak jót mondani. Már önmagában az is elegendő információ, hogy megcsalja a férjét. Viszont ennek ellenére lehetetlen nem szeretni, mert az őt játszó, számomra egészen idáig teljesen ismeretlen Carey Mulligan olyan egyszerű, naiv bájjal adja elő, hogy lehetetlen nem szeretni. Szerintem mindent elmond róla azt, hogy sokan őt tartják egyedüli ellenfelének az Oscar-on Kirsten Dunst-nak, aki szintén jól alakított, bár azért az alakítását beárnyékolja, hogy sok szempontból neki nem kellet megjátszania magát és valahogy nem tudta belopni magát a nézők szívébe (pedig valahol pont ez lett volna szerintem a rendező célja). A kocsik és a díszletek terén se számítson senki se Fast Five féle luxusra. A garázs itt tényleg büdös, olajos lyuk lesz, autókból pedig a legjobb, ami feltűnik egy új Ford Mustang, meg egy leharcolt Nascar versenyautó. Külön tetszett, hogy a főszereplő a valóságnak megfelelően minél kevésbé akar feltűnő autót, hisz így tud csak elrejtőzni a zsaruk elől. Tehát optikailag nem nyúl a kocsikhoz és még a festések terén is a legsemmitmondóbbakat választja ki. Ennek megfelelően az utcán se úgy vezet, mint egy tinédzser, nem fog füstölgő kerekkel csúszni, de még a sebesség limitet se szegi meg, ha csak nem szükséges. Végül pedig ami a valós hangulatra felteszi a pontot, az a kendőzetlen brutalitás. Egyszerűen meglepően naturalista jelenetek vannak a Drive-ba, itt nem lesz édi-bédi 20 perces birkózás meg ilyenek, itt gyorsan pár ütéssel lerendezik egymást, ami után nagyon ötletesen nemcsak a környezet lesz véres, hanem a főszereplő is, ráadásul nemcsak a vér hagy nyomott a főszereplő ruháin, hanem az időmúlásával egyre több koszt, olajt fedezhetünk fel rajta. Mindenesetre akció jelenetek terén ne számítsatok spórolásra, olyan feszült lesz az egész, hogy a szíved a torkodba fog verni, ugyanis nem fogod tudni, hogy ki fog meghalni a következő jelenetben és mikor rántanak fegyvert, csak az jut el az agyadig, hogy itt veszély van. Ez azért is nagy szó, mert utoljára ilyet 4 éve a Bourne Ultimatum kapcsán éreztem. A brutalitásról pedig csak annyit, hogy egy jelentben egy fickó szemébe belenyomnak egy villát, majd pedig telibe mutatják, ahogy szétvágják a torkát és nem azzal a gagyi hollywood-i vérrel agyon öntve, hanem rendes valóságos sötét vérrel, reális mennyiségekkel.

A korona ék köve és pár ujjlenyomat

Mindezeket pedig csak fokozza a remek operatőri munka. Arról már írtam, hogy szándékosan szürkés szűrőt használtak, hogy ezáltal még jobban átjöjjön az hétköznapok reális hangulata, de nem csak ennyiben merül ki a tudások. Rengeteg nagyon jópofa művész képet kapunk a film során, pl. csak a főszereplő ökölbe ránduló kezét látjuk közelről és még sorolhatnám. De a színekkel is játszottak, pl. amikor a főszereplő meglátja a szomszéd lányt az ABC-ben, akkor minden kivilágosodik, vagy amikor a liftben csókolóznak, minden elsötétül rajtuk kívül. Speciális effektek nagyon nincsenek, csak pár időlassítás, amiknek végre éreztem az értelmét és a helyét (a Mátrix-ban pl. engem már kicsit idegesítettek). Remek élmény lesz az, ahogy lassítva láthatjuk miként szaltózik a levegőben a majd másfél tonnás Chrysler 300C. A filmnek pedig zseniális és roppant egyedi zenéi lesznek. Egy tipikus réteg zene, de aki lázba jön a Drive címtől és akiknek ez a film szól, biztos tetszeni fognak ezek a ritmusos elektro pop számok, illetve lesz egy nagyon jó kis opera részlet is. Bármennyire is remekek a zeneszámok nem tudják elfedni a Drive egyik hibáját és ezek a kocsik hangja. Egyszerűen röhejes, hogy még a legöblösebb hangú Hemi V8-as motornak is olyan hangja van, mint egy Toyota Prius-nak és ez nem vicc. Egyedüli sportosabb hangok a film egyetlen üldözéses jelenetében lesznek, ahol szerencsére ezt ki is élvezhetjük mindenféle körítés nélkül, de az összes többi jelenetben egyszerűen nincs, vagy nagyon gyenge az autók hangja. Ha már problémák akkor megemlítem még a film másik hibáját, igen össz-vissz 2 db van neki és ez Oscar Isaac. Én nem tudom, hogy ez a tehetségtelen ripacs, hogy került a Drive közelébe, vagy egyáltalán a filmiparba (idén már volt egy alakításnak nem nevezhető szereplése a Sucker Punch című filmben). Mindenesetre itt még jobban kijött, hogy mennyire nem erre született, hisz a Sucker Punch nem túl erős színészi gárdája után, olyan tehetségek között kellet megmutatnia magát, mint Albert Brooks, Ron Perlman és Ryan Gosling. Talán ő is érezte, hogy itt aztán nem bénázhat, így azért nem volt annyira velőtrázóan ripacs, mint a másik idei filmjénél. De így is egyszerűen szánalmas volt, amikor próbált keménykedni, vagy a főszereplőre ráijeszteni (Ryan Gosling elmosolyodása szerintem teljesen szívből jött). A rendező is tökéletesen érezte, hogy nem kéne erőltetni, így szerencsére nincs sok jelenete, ezáltal nem is nagyon befolyásolja a Drive érdemeit.

Nézd meg

Ha hű akarnék lenni a film minimalista hangulatához, akkor csak annyit írnék, hogy nézd meg, de mivel ez nem teljesen igaz, illetve azért nem hinném, hogy ez alapján bárki elmenne rá kicsit bővebb leszek. A Drive egy roppant reális akció film, ahol szinte minden a helyén van, hiába az alacsony költségvetés, gyakorlatilag a film másfél órás hosszáig fogod markolni a székkarfát, annyira feszült és kiszámíthatatlan hangulata van. A színészi játék pedig Oscar Isaac-ot leszámítva remek. A filmtől azonban nem szabad várni egy újabb Halálos Iramban filmet, ez nem egy röhögős, könnyed film, hanem komoly drámákat is felvonultat és bizony nem túl sok örömteli dolog fog benne történni.

Szólj hozzá!

Deus Ex: Human Revolution (PC)

2011.12.01. 09:12 Kápi-András

Kiadó: Square Enix

Fejlesztő: Eidos Montreal

Kategória: Akció-RPG

Megjelenés: 2011 augusztus 23.

Jelenlegi ár: 10000 FT

 

Készen állsz a forradalomra? Egy olyan világra, ahol az emberek hajlandóak feladni emberi mivoltukat, azért, hogy gépi testrészeikkel isteni magasságokba emelkedjenek. A Deus Ex egy ilyen világot teremtett még anno 2000-ben, ami ha kritikusokat nem is fogta meg, de a játékosok egy elég nagy százalékát viszont igen. Aztán jött a folytatás, ami technikai téren egyszerűen elhasalt, majd pedig a kiadó Eidos kálváriája, aminek köszönhetően sokak nagy csalódására úgy nézett ki, hogy nem lesz több Deus Ex rész. Majd pár évvel ezelőtt jött a hír, hogy a japán Square Enix megvásárolta a Deus Ex szériát, a fejlesztők egy igen nagy százalékával együtt. Nos a játék elkészült, mely nem kisebb feladatott tűzőt ki maga elé mint, hogy a játék ipar megújítását, csak úgy, ahogy anno az 1. rész tette.

Mi is ez?

A Deus Ex hivatalosan egy akció RPG, ám azon belül is elég sokágú, ugyanis többféle képen is lehet játszani a játékot. Már maga a kamerakezelés is kettős, ugyanis az alapból FPS nézetű játék, külső nézetbe vált, ha fedezék mögé bújunk. Lehet a hagyományos fedezék mögé bújok és szétlövöm az ellenfelet, aztán dönthetünk úgy is, hogy lopakodunk és hátulról, egyesével szedjük le az ellenfeleinket, vagy akár ha nagyon jó megfigyelő képességünk van és a megfelelő fejlesztéseket is felszereltük, akkor akár harc nélkül is átugrálhatunk ellenfeleinken. Ez utóbbi tudom kicsit furcsán hangzik, de a játékban van parkour (tudjátok amikor a házról házra ugrálnak nagyon látványosan) elem is, persze csak ha ti is akarjátok. Már láttuk sok játékot (pl. Mass Effect), ami megpróbálkozott ilyen sokrétegű akciójáték lenni, de ez eddig szerintem csak a Deus Ex-nek jött be. Az akciórészeknél Gears of War szintű tökéletességgel vetődhetünk be fedezékbe, azokból nemcsak vaktában tüzelhetünk ki, hanem akár átvetőhetünk egy gombnyomással egy kicsivel biztonságosabba a közelben, vagy akár egy könnyed mozdulattal másik oldalára is simulhatunk. Ennek is köszönhetően a lövöldözések nagyon élvezetesek, pörgősek és mindenek előtt a karakter tényleg azt csinálja, amit mi akarunk, egyszer se fog előfordulni, hogy rossz helyre áll be és ledarálnak minket ezért. A lopakodós részek is remekül lettek kivitelezve, gyakorlatilag a sorozat koronázott királyához a Splinter Cell-hez hasonló. A térképen minden egyes karakter jól látható, a reakcióik is értelemszerűen vannak jelölve (narancs-gyanúsat lát, piros-észrevett). Az ellenfelek kifigyelhetőek és egy megfelelő taktika alapján fedezékről-fedezékre bukfencezve szépen lassan becserkészhetjük az ellenfelünket, majd pedig egy gombnyomással ki is üthetjük. Utóbbinál 2 lehetőségünk is van, ha csak röviden nyomjuk le a Q billentyűt, akkor csak elkábítjuk ellenfelünket, ha viszont hosszan nyomjuk le, akkor meg is élhetjük a szerencsétlent. Külön öröm, hogy sok ilyen játékkal ellentétben, akár szemből is leüthetjük a célszemélyt. Külön ügyeltek arra, hogy ne váljunk viszont egy közelharci gyilkoló géppé, ugyanis minden egyes közelharci megmozdulásunk 1 egységnyit vesz le az energia szintünkből (ami alap karakternél azt jelenti, hogy teljesen kiürül) és ha tovább is fejlesztjük a kapacitásunkat, akkor se leszünk sokkal előnyösebb helyzetben, ugyanis mindig csak 1 energia egységet tud a karakter visszatölteni. A maradék üres energiaegységeket sportszelet, vagy protein bödön elfogyasztásával tudjuk visszatölteni. Egyedüli negatívum, hogy a testek eltüntetése elég béna, a Hitman-hez hasonlóan lassan a földön vonszolva tudjuk őket egy nyugodt zugba elszállítani ahelyett, hogy egyszerűen csak felkapnánk és gyorsan odébb cipelnénk őket. Végül pedig itt van az ugrálás, amihez mindenféle képen kellenek a megfelelő fejlesztések, ekkor a háztetőkön tudunk átugrálni, drótokon végigfutva felülről lecsapni. Ez a rész elég fapados, ám azért a célnak megfelel, viszonylag könnyen irányítható, nincsenek korlátók, oda megyünk, ahova csak tudunk. Az animációk viszont elég gagyik. Fontos leszögezni, hogy a játékot nem a CoD fanatikus akcióhősöknek készítették, így aki egyszemélyes hadseregként akar mindenkit leverni, az hamar golyót kap a fejébe és utána tele sírja a Youtube-ot, hogy mennyire rossz is ez a Deus Ex, itt használni kell az agyad (plusz egy magas szintű angol nyelvtudás se árt). Az akciórészek mellet, sok esetben kell különböző bezárt helyekre bejutni, itt megint csak több lehetőségünk lesz. A gyengébb falakat egyszerűen átüthetjük, hogy egy alkalmi kaput hozzunk létre, de az elektromos zárakat is feltörhetjük. A hack elég egyszerű, több pont van a képernyőn és az a lényeg, hogy az idő lejárta előtt elfoglaljuk a zöld pontot, ehhez rendelkezésre állnak támadó fegyverek a kódban, mint Spam (lassítás), vagy az elfoglalandó állások gyengítése, mindezeket fogaskerekek jellemzik. Emelet lehetőségünk van Anti-Virus és Stop!Worme szoftvereket használni, előbbi amint célba ér rögtön elfoglalja a pontot, utóbbi pedig egyszerűen megállítja az időt. Jópofa elem, hogy nem vagyunk teljesen ráutalva a kódfeltörésre, ugyanis email-ek és iratok elolvasásával akár megtalálhatjuk a kódokat. Maga a számítógépek kezelése pedig pofon egyszerű és tényleg, olyan, mintha csak az otthoni gépen pötyögnénk. Ráadásul itt is szimplán csak kilehet használni a pályát a tovább jutáshoz, pl. csöveken keresztül bejutni egy elzárt helyére. de a szellőzőkön keresztül is bejuthatunk csakúgy, mint a 2. részben. Tehát a játék nagyon sok lehetőségek ad nekünk, hogy miként játszunk vele, ráadásul díjazza is a kreativitásunkat, ugyanis több XP-t kapunk, akkor, hogy ha csendben intézzük el az ellenfeleket és általában még többet, hogy ha kicselezzük őket. Az mondjuk számomra kicsit fájó pont, hogy a lopakodásnál jelentősen kevesebb XP üti a markunkat, hogy ha megöljük ellenfelünket, ráadásul valamiért ez hangosabb is, így lényegében azt nem fogjuk használni.

Van itt minden, új kar, fej, láb, tüdő

Maga fejlődési rendszer is nagyon sokrétegű, ráadásul nagyon ötletesen is oldották meg. A játék hagyományosan XP gyűjtögetős, tehát minden egyes valamire (ölés, lopakodás, stb.) megmozdulásunkért kapunk tapasztalati pontokat, amiből ha megvan a kellő mennyiség szintet lépünk. Nos itt nem a klasszikus oszd el a skill point-okat, meg hasonló agyon bonyolított rendszert kapunk, hanem egyszerűen minden egyes szintlépésnél kapunk egy praxis pontot. Ez arra jó, hogy bizonyos robot testrészeinket fejleszthetjük, illetve újakat is vásárolhatunk, de ezeket csak 2 praxis ért. Maguk a fejlesztések pedig nagyon ötletesek és tényleg megkönnyítik a továbbjutást. Természetesen vannak a klasszikus páncélozott test, futás gyorsítása, meg még pár hasonló. Vannak azonban olyanok is, amiket én még más játékban nem láttam, pl. a tüdőnket robotizálhatjuk, ezáltal immunissá válunk a mérgező gázokra, vagy akár a kezünkbe sugárhajtóművet is építhetünk, ami által bármilyen magasságból kényelmesen földet érhetünk, hisz a berendezés lelassítja a sebességünket. Ötletes elem továbbá, hogy a fejlesztéshez szükséges praxis pontot nemcsak szintlépésekkor szerezhetünk, hanem az ezzel foglalkozó korházakba befáradva akár pénzért is vásárolhatunk, ezáltal meggyorsítva a fejlődésünket. Egyedüli apró hiba, hogy kicsit rosszul lett az egész balanszolva, így túl könnyen léphetünk szintet és a játék vége felé, már lényegében olyan dolgokra költünk, amire nincs is szükségünk, mondván, hogy ne álljon parlagon és ha mellékküldetéseket is megcsináljuk, akár ki is maxolhatjuk a karaktert (konkrétan nekem minden megvolt és még maradt 1 db praxis pontom). Mindenesetre ez nem egy komoly hiba és legalább ezen a téren minden játékosnak siker élménye lesz. Az viszont már tényleg kicsit zavaró, hogy a klasszikus Diablo féle Inventory van. Tehát minden egyes felszerelés adott mennyiségű kockát foglal el és nekünk a saját meghatározott mennyiségű kockáinkon elhelyezni úgy, hogy a lehető legkisebb helyet foglalja el, mindezt persze enyhítik, hogy van egy majdnem tökéletesen működő automatikus elrendezés illetve, hogy a hasznos dolgokat kitehetjük gyors gombra is, így rögtön eltudjuk őket érni. A Deus Ex nem egy gyűjtögetős játék, tehát nem lesz lehetőségünk újabb ruhákat tenni a karakterünkre és a fegyverekből is nagyon kevés van, sőt inkább csak kategóriák vannak, tehát majdnem mindegyikből csak 1 féle lesz. Ez nem hangzik valami jól a fegyvermániákusok számára, ám mindegyik tényleg gyökeresen eltér egymástól, éppen ezért a rendeltetésük is megvan és viselkedésük is roppant reális (tehát nem pont oda megy a golyó, ahová mi szeretnénk), ezt jól példázza az is, hogy ebben a játékban értelme van a lézeres célzásnak. Mindenesetre azért a számok terén sincs szégyenkeznie, ugyanis a hagyományos pisztoly, gépfegyver, puska mellet, még plazma vetőre, minigun-ra és kábító puskára is rátehetjük a kezünket. Mindezeket fejleszthetjük is. Az olcsóbb tuning elemek optikailag nem láthatóak, de a belső szerkezetet hatékonyan módosítják. Lehetőség van a tár nagyságát növelni, gyorsítani az újra töltést, sebzés erejét fejleszteni és a tűzgyorsaságot javítani. Ezek kapcsán csak annyit jegyeznék meg, hogy ez volt az első olyan játék, ahol tényleg éreztem különbséget és pozitív értelemben. Végre a fejlesztők elmertek menni brutális irányokba, így akár folyamatosan tüzelő gránátvető, vagy akár egy mindenen áthatoló mesterlövész puskát is létrehozhatunk. A kicsit drágábbakból csak egyet lehet tenni a kedvencünkre, ám ezek optikailag is meglátszanak. Ezek főleg a fegyver kezelését könnyítik meg, lesz itt hőt követő felszerelés, ami kicsit ráhúzza a gépfegyverünket az ellenfélre, lézeres célzás, távcső, hangtompító, de akár extra hűtést is tehetünk a minigun-ra, hogy tovább osszuk az ólmot.

Üdv a jövőben

A Deus Ex korábbi részeiben még nem igazán volt alkalmam elmerülni (mind a kettőt rövid ideig toltam), de a Human Revolution-ban egy tökéletesen felépített, igen reális jövőbeni világ jelenik meg. Szerintem 26 éven belül tényleg ott fogunk tartani, hogy mindenhol elektromos kocsik lesz, minden egyes kevésbé jól működő testrészt a gazdagok egyszerűen robotizált végtagra cserélnek, ez ezeket gyártó különböző országok (USA, Kína, Szingapúr, utóbbi külön öröm, hisz sokan nem tudják az országról, de ez az informatika egyik fellegvára) cégek pedig egymással vérre menő harcot vívnak, átvitt és olykor szó szerint. Mindeközben a kormányok a szegénységből kikapaszkodni vágyókból tudattalan tökéletes katonákat csinálnak a robot testrészekkel. Az alsóbb osztály másik része pedig nyomorban az utcán lázad a rendszer ellen és minden elektromos dolog ellen, ami ezt a világot idáig jutatta. Mindezt a komor hangulatot pedig az arcunkba is tolják. A játékban mindig éjszaka lesz, folyton szmogot kell szagolnunk, a szemét a szegényebb negyedekbe csak úgy tornyosul, a falakon graffitik. Mindeközben az utcán punk-ok verekednek, prostik kelletik magukat, az átlagember pedig a lakása ajtaja előtt tonna számra szívja a cigit, hogy lenyugodjon, a rend őrei pedig az életüket féltve, inkább mindig másfele néznek, hisz a robotizált gengszterek ellen nem sok esélyük van, de a feldühödött tömeg is veszélyes lehet rájuk. A Deus Ex világa egyszerűen megdöbbentően sokkoló tud lenni, talán akkor néztem a legnagyobbat, amikor igyekeztem lapos kuszásban közlekedni egy kínai városban a rám vadászó rendőrök elől és ezért lemásztam a csatornába, ahol meglepésemre egy kisebb lakónegyedet találtam, az undorító, gőzölgő sárgás szennyvíz mellet, ember ott élnek, büdösen, koszosan, a szétment, piszkos kis matracaikon és minimális élelemmel próbálnak valahogy életbe maradni. Én ilyet még nem láttam számítógépes játékban, voltak már hasonlók, de valahogy ennyire átütő, tényleg sokkoló még egyikbe se volt. Komolyan a Deus Ex: Human Revolution után a Bioware fejlesztőinek szégyellni kéne magukat, hogy a Mass Effect világát sötétnek merték nevezni. Ott mindenki erős, jól ápolt és szép volt (leszámítva a mi karakterünket, hogyha valamit elszúrtunk), itt azonban többségben vannak az alul táplált, vánszorgó, koszos szerencsétlenek. De most már jöjjön a történet, ami hasonlóan komor. A Human Revolution az előző 2 epizód előtt játszódik, lényegében még akkor, amikor a robottechnika kezd elterjedni. A játék főszereplője egy egykori SWAT tag (amerikai rendőrségi kommandó), aki egy nagy gépgyártó vállalat, a Sarif Industries biztonsági vezetője lett. Az új munkahelyére viszonylag gyorsan be is illeszkedik, hála a nyugodt, kimért, csöndes stílusának (ez nem összekeverendő a régebbi RPG-k néma hőseivel). A vállalat vezetőjével David Sarif-fal baráti viszonyba kerül és az egyik ott dolgozó vezető kutatónővel Megan Reed-del pedig eléggé összemelegedik. Ám ez a szerelem és idill nem tart sokáig, ugyanis egy rejtélyes elit csoport tör be a vállalathoz és a barátnőnket elteszik láb alól, minket pedig olyan súlyos sérülések érnek (konkrétan felrobbanunk és golyót eresztenek a fejünkbe), hogy a szerveink döntő többségét robot másokkal kell helyettesíteni. Ezt főnökünk csak részben teszi baráti szándékból, ugyanis anyagilag is érdeke lesz a mi felépítésünk, hisz valakinek diszkréten kikell nyomozni, hogy melyik rivális vállalat áll a betörés hátterébe és mi volt a céljuk, erre pedig Jensen tökéletes lesz. Innentől fogva kezdetét is veszi a kaland. Ez lesz a játékban végig a feladatunk, viszont megdöbbentő titkokat fogunk felfedni és a történet számos váratlan csavart is tartogatni fog (ami miatt nehogy felmenjetek a Deus Ex wiki-re, mert ott kéretlenül is lefogják spoilerez-ni az egész történetet). Gyakorlatilag a karakterek 95% nem az akinek mutatja magát, szinte mindenki nagyon kedves, udvarias lesz hozzád, hogy valamilyen módon kihasználhasson vagy, hogy megvárhassa azt az alkalmat, hogy a kést a hátadba mártsa. Nekünk pedig ezt érdemes kikutatni, ugyanis maga a küldetések metódusa teljesen újszerű megközelítést kap. Ebben a játékban nem az lesz, hogy script alapján kiderül, hogy most ez csapda, hanem nekünk kell a különféle email-ek és elektronikus feljegyzésekből kikövetkeztetni, hogy valami készül ellenünk. Gyakorlatilag a játék az esetek 90%-ban nem fogja az arcodba nyomni, hogy most erre menjél, ezek a választási lehetőségek, hanem kvázé a játékosra van bízva, hogy miként játszik, persze ha van GPS elérés, akkor a vállalat rendszergazdája Pritchard bejelöli nekünk a fő célunkat, ám ez sok esetben nem tartalmazza a más opcionális lehetőségeket (túszok kimentése, stb.). Jól példázza a lehetőségek tárházat az a szituáció amikor Kínában lelövik a gépünket és semmi bejelölést nem kapunk, csak a pilóta ordibálja, hogy használjuk ki az alkalmat, amíg ő a helikopterből megpróbálja őket feltartani. Nos dönthetünk akár így is, szépen karcolás nélkül eltűnünk onnan és a pilóta meghal, vagy akár úgy is, hogy elkezdjük leszedni az oda érkező kisebb hadsereget (ami olykor egész kilátástalannak hat, mivel szinte folyton jön az erősítés). Ezzel megmentve a gépet és a vezetőjét is. Jól példázza a lehetőségeket, hogy a játék végén 4 féle befejezés lehetséges. A főküldetések szinte mindig arról fognak szólni, hogy juss be valahova, ám az egyhangúság ellen, feldobták pár igazán jópofa ötlettel, ilyen az, amikor túsztárgyalást kell folytatnunk, vagy amikor egy élő TV-műsorban kell vitáznunk. A mellékküldetésekből nincs sok, ám nagyon kidolgozottak. Ezek se lesznek többnyire egyszerűen eldönthetőek, pl. egyszer az lesz a feladatunk, hogy egy kutató szerint a háborútól teljesen begőzölt gépesített gyalogos csoportot találjunk meg, majd pedig beszéljük rá őket arra, hogy tegyék le a fegyvert, ám amikor találkozunk velük kiderül, hogy korántsem ennyire egyértelmű a képlet és véleményünk szerint dönthetünk is az ügyükben. Persze vannak kevésbé gondolkodtató küldetések is, amik inkább a hangulatra építenek, ezek közül azt emelném ki, amikor Detroit-ban kitör a lázadás a gépesített emberek ellen és nekünk a dühöngő tömeg és a hatalmas rendőrségi robot lépegetők között különféle eldugott helyeken vegyi bombát kell keresnünk, majd hatástalanítanunk azt.

Fogás pont

Az egyedüli nem next-gen RPG-s elem a grafika. Miközben olvasgattam a játékról megdöbbenve találtam meg azt az információt, hogy a grafikáról a felturbózott Crystal Engine gondoskodik. Nos akinek ez a név nem mond semmit, annak csak annyit, hogy ugyan ez dohogott még anno a 2. részben is. A motor megjelenésekor 2004-ben szépnek számított, ám mára bármennyire is javítgatták azért nem olyan szép, mint a konkurensei. A főszereplőt és pár fontosabb karaktert leszámítva mindenkinek eléggé baltával faragott arca van, az objektumok is hasonlóan szögletesek. A háttérben lévő tájra pedig nehéz nem valami trágárt mondani, ugyanis az egészről süt, hogy egy gagyi alacsonyfelbontású kép kifeszítve a pálya köré. Szerintem elég csak megnézni egy képet a Deus Ex-ből, majd pedig mondjuk a Dragon Age II-ből és a különbség egyértelművé válik. Azonban van pár dolog, ami feljavítja az összképet, ezek egyrészről a főszereplő karakterek, akik arca valami döbbenetes részletességgel lett kidolgozva, a legutolsó mitesszert is láthatjuk rajtuk, ráadásul a mimikájuk is többnyire a helyén van, bár azért nem szabad Bioware-szintű magasságokra számítani. Másik látványbéli pozitívum pedig az effektek. A füst gyönyörűen gomolyogni fog a szemünk előtt, a sugárhajtású helikopter hajtóműve forr a levegőben, de ami a leggyönyörűbb azaz, amikor Hengsha-ban mászkálunk és az ottani belváros neonfényei tükröződnek a tócsákon. Külön tetszett az, bár ezt már sok játék ellőtte, hogy különféle interferenciák bezavarják a kijelzőnket, így lesznek olyan pillanatok, amikor csak apró pöttyök millióját fogjuk látni, miközben az agyi processzorunk igyekszik újrakalibrálni magát. Sokan most biztos úgy gondolják, hogy a gépigény mennyire baráti lesz, ami félig-meddig igaz, ugyanis a játékot egészen a végéig maximális grafikán tudtam futtatni (az utolsó pályán valamiért eléggé belassult) és valószínű, hogy még régebbi gépek is képesek elindítani a játékot. Azonban vannak olyan apró hibák, amik miatt nem lesz gördülékeny a játék. Ilyen az, hogy minden egyes mentéskor több másodpercre ledermed a játék, amikor pedig belépünk egy új helyre az esetek többségében egyszerűen belassul. Másik fontos technikai elem tekintetében, a hangok terén a játék viszont jó. A párbeszéd rendszerről még nem eset szó, de lényegében nem is ez adja azoknak a varázsát. A Deus Ex-ben is a manapság már oly divatos típusos válasz lehetőségek vannak, tehát nem különböző, felsorolt dialógusok közül kell választani, hanem csak az azokra utaló viselkedésformákból, így lehetünk agresszívek, pacifisták, apellálhatunk valakinek az érzelmeire, vagy szimplán tényekre is. A varázst maguk a szinkronszínészek adják, akik nem valami túl nagy nevek, de ennek ellenére tökéletesen beleélik magukat a szerepbe. Ha kell hevesen vitáznak, ha olyan a karakter, akkor felsőbbrendűen kioszt minket és még sorolhatnám. Ezektől és maguktól a szövegektől tényleg úgy fogod majd magad érezni, mintha csak egy húsvér emberrel vitáznál, beszélgetnél. Itt ne számítson senki se RPG-kre oly jellemző, elhadarom a szöveget, hogy kifizessenek, itt mindenki élettel az eseményekhez hűen fog beszélni.

Forradalom

2011 egyértelműen az RPG-k éve és már az év elejétől lehetett érezni, hogy a győztes valószínűleg ezeknek a királya lesz, ami most megérkezett a Deus Ex: Human Revolution személyében. Lenyűgöző, igazi sötét Sci-Fi univerzum, lehetőségekben gazdag játékmenet, ötletes feladatok és ami a legfontosabb végre nincs meg benne az a vontatottság, ami a szerepjátékokra eddig jellemző volt. Egyedüli negatívumként pár bug (néha beakadó ellenfelek) és a kicsit gynegébb grafika hozható fel, de még ezzel a régi motorral is sikerült egy sokkolóan élő, valós világot kreálni a fejlesztőknek. A Deus Ex-et azonban nem ajánlom mindenkinek, ugyanis ehhez a játékhoz muszáj gondolkodni, kell hozzá egy alapos angol nyelvtudás és mindazonáltal érdemes otthon lenni a legújabb tudományos kísérletekben, mert ugyanis csak így fog kijönni a játék realitása. Ám ha ezekkel rendelkezel téged is magába fog szippantani a Deus Ex világa.

Szólj hozzá!

Melancholia (Movie)

2011.11.30. 19:21 Kápi-András

Rendező: Lars von Tier

Forgatókönyvíró: Lars von Tier

Kategória: Dráma

Megjelenés: 2011 május 18.

Jelenlegi ár: Nem lehet kapni

 

Valahogy elöntött a melankolikus hangulat most, hogy cikket próbálok írni a Melancholia című filmről. No nem azért, mert a filmnek annyira átütő hangulata lenne, hanem mert annyira nincs kedvem hozzá. Tudom nem szép dolog, hogy már a cikk elején lelövöm a poént, hogy még is milyen lett, ám egyszerűen annyi sok jó után, amit a filmről hallani lehetet, úgy éreztem muszáj, hogy sokkolóan kezdjem. Akit érdekel, hogy miért nem működik a film, annak ajánlom figyelmébe az írást további olvasását, aki pedig úgy van vele, hogy ő csak az elvont filmművészek, kicsit sznob kritikájára hallgat, annak pedig csak azt tudom mondani, hogy irány a mozi pénztár, mert valószínű, hogy Oscar-dijat nyer majd a Melancholia.

A depressziós lány

Mivel Lars von Tier nem tudott egy összefüggő történetet kreálni a Melancholia-nak, ezért a filmet fejezetekre bontotta. Az elsőben megismerkedhetünk a filmnek a kvázé a fő és főbb szereplőivel. Ami azért nem teljesen igaz, mert ezeknek a karaktereknek a zöme a 2. fejezetben nem, hogy leegyszerűsödik, hanem teljességgel eltűnnek. Ami nemcsak azért fájó pont, mert így lényegében 1 órát hiába szenvedtél végig a modern Adams Family-n, hanem mert ezeket a karaktereket többnyire remek színészek alakítottak, akik a vásznon tényleg személyiséget jelenítettek meg. A történet úgy indul, hogy az ifjú pár megy a főszereplő nővére által rendezett party-ra, ahol megünneplik a házasságukat. Ahelyett, hogy mindenki örülne és minden örömteli lenne, rákell jönnünk, hogy valójában a lány családja nem igazán egy könnyű eset. Ott van rögtön az apa, aki egy tipikus hedonista karakter. Folyton viccelődik, csajozik és az élet, így lánya problémáiról tudomást se akar venni. Öt John Hurt személyesítette meg, teljes hitelességgel, ami meglepett engem, mert a korábbi filmjeiben ő engem annyira nem nyűgözött le, de itt abszolút úgy viselkedett, mintha maga is ilyen személyiség lenne. Az anyja is még él, sokak nagy bánatára, ugyanis egy tipikus megkeseredett vénasszony, amit el is tud hitetni az őt játszó Charlotte Rampling. Természetesen a nővér is jelen van, aki a második fejezet főszereplője, ám gyakorlatilag teljesen nincs karaktere, egyszerűen semmit se lehet róla elmondani csak azt, hogy Charlotte Gainsbourg borzalmas fejeket vágott. Az ő férje viszont, annak ellenére, hogy eléggé pénzéhes valahogy messze a legjobban szerethető karakter, ami szerintem annak az eredménye, hogy Kiefer Sutherland személyesíti meg. Őt én nagyon szeretem (ki ne szeretné Jack, akarom mondani Kiefer-t) és itt is remekelt. Fiúkkal tényleg úgy bánik, mintha csak a saját gyereke volna. A rokonságon kívül még megjelenik a főszereplőnő főnöke, akit a Thor-ból már ismerős Stellan Skarsgard alakit, akinek ez a genyó főnök szerep sokkal kedvesebb, hisz remekül formálja meg. Mondjuk az nem világos nekem, hogy a főhősnőt miért egy ismeretlen fogyatékossal zsarolja, hogy találja ki az új reklám szöveget, de vannak ennél súlyosabb bakik is a filmben. Érdemes még megemlíteni Udo Kier-t, aki szinte Lars von Tier összes filmjében szerepelt és itt is kapott egy rövidke kis szerepet. Ő formálhatta meg a neves esküvőszervezőt, aki annyira dühös lesz a mennyasszonyra, hogy elhatározza, hogy nem akarja többé látni és ezért, amikor egymás környékére tévednek, ő eltakarja a szemét. Nem egy nagy poén, de a filmnek az unalmas, semmit mondó hangulatát egy picit megdobja. A vőlegény viszont fölösleges is megemlíteni, az őt alakító ismeretlen színész jó volt, de szerencsétlennek nem igazán volt karaktere, meg szerepe se. Végül pedig jöjjön a lényeg, Kirsten Dunst, akiről ódákat zengnek és tényleg egész jó volt (pláne a Pókemberes bénázása után), mindenesetre azért kicsit lekell vonni a teljesítményéből, ugyanis szerintem ebben a filmben nem kellet neki annyira színészkedni, hisz ő a valóságban is depressziós. Mindenesetre remekül formálja meg az életunt, igazi idegesítő … nőt. A dologgal csak annyi probléma van, hogy a rendező őt akarta szerintem szimpatikusnak beállítani, de kis túlzással azt is lehet mondani, hogy majdnem ő a legellenszenvesebb. Értem én, hogy depresszió, meg, hogy ő erről nem tehet, de az viszont nem a depresszió miatt van, hogy az újdonsült férjét direkt szívatja szexuálisan vagy, hogy egy fogyatékost megerőszakol a saját esküvői pariján. Én idáig akivel beszéltem nem tudott szimpatizálni a főszereplő Justine-nal. Rengeteg olyan jelenet is van, ahol lényegében nem történik semmi, csak mondjuk néznek egymásra a karakterek, valami eszméletlen hülye zenére, azt ennyi. Úgy, hogy az egész hamar unalomba fullad. Mindezt még megfűszerezték egy részeg operatőrrel, amivel gondolom azt a hatást akarták kelteni, mintha csak egy valós felvétel lenne, de mivel rengeteg a vágás, az intim jelenet, így az egész fölöslegessé válik. A folyton ringatózó kamera és a látható zoom-olások (itt általam még filmvásznon sose látott bénázások köszönnek vissza) idegesitik az embert, a legdurvább az talán, amikor rá közelítenek Justine arcára és mivel a kamera szerintem valami kelet-német csoda a főszereplőnő arca teljesen bemosódik (érsd úgy, hogy egy hatalmas rózsaszín folt), amit a gép csak több másodperc után képes korrigálni.

A bolygó

A 2. fejezet viszont már nem az embereket teszi főszereplővé, hanem egy 1. fejezet végén elszabadult bolygót, a Melancholia-t, ami a föld felé sodródik. Itt a rendező jó szokásához híven egy drámai apokalipszis hangulatot akart a vászonra idézni. A főszereplője ennek a fejezetnek elvileg Justine nővére volt, de azért csak elvileg, mert lényegében semmit se tudunk meg róla a 2. fejezetben és igazán szerepe se volt, pedig egy családját féltő nő elég jó alap. Inkább itt is Justine volt a középpontban, aki teljesen magába fordult és nővérének kell rá vigyázni, nehogy valami kárt tegyen magában. Mindenesetre az apokalipszis hangulat abszolút nem jön át, ennek talán azaz oka, hogy nagyon kicsi részletét mutatja meg a világnak. Ugyanis végig az esküvői party helyszíneként szolgáló kúriában (ez a nővér férjéé) zajlik a cselekmény. Tehát nem láthatunk dühöngő tömegeket, akik mivel nincs veszteni valójuk mindent igyekeznek megvalósítani, amire eddig vágytak. Semmi ilyet nem kapunk, helyette mindenki halál nyugodt. Nem azt mondom, hogy jelenjen meg Bruce Willis és robbantsa szét a bolygót, csak jó lett volna látni, hogy a világ retteg és a feje tetejére áll. De legalább a bolygó és az egész körítése látványosra és ötletesre sikerült, bár az kicsit fájó pont, hogy már a film 8. percében kiderül, hogy a föld megsemmisül. Ugyanis megpendítenek egy olyan szálat is, ahol a tudósok állítják, hogy ez nem fog bekövetkezni és ezáltal lehetett volna izgulni, hogy még is kinek van igaza, ám így egyértelművé vált a helyzet, hogy a tömeghisztéria elkerülése végett volt az egész. A bolygó eszméletlen jól néz ki és főleg azok a jelenetek lenyűgözőek, ahol már jól látható a föld égboltján és úgy viselkedik, mint egyfajta második nap, amitől igen érdekes színeket fogunk látni. Külön piros pont, hogy a méretei miatt főleg a külső jeleneteknél (amikor a világűrből szemléljük a dolgokat), átérezzük a bolygó parányiságát a világegyetemben. Az is jópofa elem, hogy a feleség a Google keres információkat és az egész képernyő teljesen hitelesen lett megcsinálva. Viszont ez nem azt jelenti, hogy a film 2. fele jó lenne, sőt inkább csak azt lehet rá mondani, hogy nézhető és fenntartja minimálisan a figyelmet, ugyanis ezt is sikerült jó pár hülyeséggel agyon vágni. A karakterek abszolút nem fognak reálisan viselkedni, sőt ellentmondásosak is lesznek. A kedvencem talán az, amikor egyértelművé válik Justine húgának, hogy megfognak halni és ezért megkéri, hogy ebédeljenek együtt utoljára és érezzék jól magukat. Mire az kigúnyolja, ami rendben is lenne, hisz érthető, hogy ha valaki megveti ezt a belenyugvó halált, de a nő a következő jelenetben kimegy a kertbe és lényegében egy hasonló műveletbe kezd a nővére gyermekével. Rengeteg értelmetlen szál is megjelenik. Külön röhej pedig, hogy Justine-t, aki láthatóan nem 100-as valami istenként kezdik el kezelni, mondván, hogy ő látnok. Amire a film több utalást is tesz, de ez végkép hazavágja a karaktert.

Nem a közönségnek szól

Én amondó vagyok, hogy senki se pazaroljon el 2 órát erre a filmre, én pl. 3 órának éreztem azt a kettőt annyira unatkoztam főleg az első felén. Unszimpatikus karakterek, sok a felesleges időhúzás, a sztori felszínes és reálisnak, megdöbbentőnek semmiképp se nevezhető az operatőri munka pedig csapnivaló. Ennek ellenére azért nem annyira rossz, mint mondjuk a Battle Los Angeles, hisz a színészi játék összességében remek és a Melancholia bolygó látványosan lett megvalósítva. De sokkal többet vártam volna a filmtől, pláne a kritikusok örömódái után.

Szólj hozzá!

The Hangover Part II (Movie)

2011.11.24. 11:33 Kápi-András

Rendező: Todd Phillips

Forgatókönyvíró: Craig Mazing-Scot Armstrong-Todd Phillips

Kategória: Vigjáték

Megjelenés: 2011 május 25.

Jelenlegi ár: 3000 FT

 

2009-es év szerintem legjobb filmje volt a The Hangover című alkotás. Gyakorlatilag nem lehetett a filmről rosszakat hallani. A történet zseniális volt, a karakterek nagyon aranyosak voltak, a poénok pedig annyira ütnek, hogy még mindig jókat nevetek, ha meghallom valahol a Doug nevet (,,WHERE is DOUG?), ráadásul nagyon jól lavírozott a pikánság és a gusztustalanság között. A film annyira tökéletesen lett lezárva, hogy én el se tudtam képzelni, hogy lesz 2. rész és valószínűleg nem is tervezték, ám a hatalmas sikert ugye muszáj kiszipolyozni Hollywood-nak. Úgy, hogy idén meg is jelenet a Part II, ami elé egyrészt félve ültem be, mert a viszonylag rövid idő alatt készült el és az erős pénzszerzési szag is lengett körülette, másrészről pedig kíváncsi voltam az őrült Alan, a mindig tökéletes Doug, a laza Phill és a folyton parázó Stu újabb kalandjára és mind egy rég nem látott barátnak, úgy örültem nekik.

Visszajátszás

A Hangover 2. részében ezúttal Stu házasodik meg Thaiföldön. Persze a 2 évvel ezelőtti incidenst igyekszik elkerülni, ezért még Amerikában rendeznek egy palacsintázóban egy legénybúcsút. Arról pedig hallani se akar, hogy Alan-t meghívja az esküvőre. Végül mégis megteszi, így öten, ugyanis mennyasszonya öccse is velük tart elindulnak Thaiföldre. Az út viszonylag zökkenő mentes volt, azt leszámítva, hogy Alan, kiakarta nyírni az új tagot. Aztán jött egy vacsora a családdal, ahol az após, finoman fogalmazva leoltotta Stu-t (egy szétfőtt rizshez hasonlította). Majd nagy bánatában a barátaival lementek a partra egyet sörözni (természetesen csak bontatlant) és mályvacukrot enni. Ekkor újra megtörtént és egy lepusztult szállodai szobában találták magukat Bangkok-ban. Már itt kezdtem érezni, hogy valami nem fog stimmelni a forgatókönyvvel. Ugyanis eléggé nehezen hihető, hogy ők feltűnés nélkül (senki se tudja hova mentek) eltudtak menni egy másik szigetre. Meg amúgy is, egy hót részeg embert hol érdekelné, hogy ne az új családja előtt tomboljon egy jót, pláne úgy, hogy tele van a hely jobbnál jobb szórakozási lehetőségekkel. Na mindegy, szóval felébredtek egy jó messze lévő szigeten. Megdöbbenve tapasztalták, hogy Alan-t kopaszra nyirták, majd pedig, hogy Stu-nak egy Tyson féle tetoválás van az arcán, meglepetésükre az előző részek beteg kínaija, és Teddy-nek a mennyasszony öccsének egy ujját. Így még se mehetnek vissza az esküvőre, tehát elkezdik keresni Teddy-t csak semmire se emlékeznek. Mindenesetre apró nyomok alapján elindulnak és lényegében ugyan azt az utat járják végig, mint a The Hangover-ben. Tigris helyet majom, ellopott rendőrautó helyet, szerzetes, ezúttal is feltűnik egy fickó, aki azt állítja, hogy nála van a barátjuk és még sorolhatnám. Én nem vagyok az a tipus, aki fennakad az ilyesfajta ismétléseken, ha működik, de biztos, hogy egyeseket ez nagyon fog zavarni. Maga a történettel nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy átgondolatlan és következetlen. Erre jó példa, hogy az egyik jelenetben Phill-t meglövik, irány is be a korház, ahol bekötözik a kezét, majd 2 másodperc múlva, már azt lehet látni, hogy teljesen vidáman, sebnélküli kézzel rohangászik. De azért az se pite, hogy Teddy-t nem is zavarta az, hogy elvesztette az egyik ujját, ráadásul sebész akart lenni, de végül is kit érdekel egy nyüves ujj. Az is zavart, hogy egyes karakterek, ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Erre jó példa az orosz maffiózók, akiké a majom. Megszerzik a majmot, majd különböző okok miatt, újra elviszik, de ekkor már nem keresik fel őket, vagy hasonló, nem ez a szál itt kimúlt. Az is kitűnően látszott, hogy úgy szuszakolták ki magukból a nyomokat a készítők. Az egyik jelenetben pl. Alan meditációval emlékszik vissza a történésekre. A történet pedig lehetne azt mondani, hogy happy end, de valahogy nekem nem jött annyira át. Eleve Teddy elvesztette az egyik ujját, ez nem vicces, de más mellékszereplők is tragikus sorsa jutnak.

Öld meg Alan-t!

A színészek terén kezdjük rögtön Zach Galifianakis-szal, aki ugye a szerethető hülyét Alan-t játszotta. Ő ugye az első rész egyik meglepetés embere volt, hisz nagyon jól alakított és félig meddig sikerült is betörni a filmiparba, ám második nagy szerepében már korántsem volt annyira jó (pedig hasonló szerepet kapott) és a Hangover 2. részében tovább tart a mély repülése és már nem sok van neki a padlóig. Nehéz megmondani, hogy miért volt annyira rossz. Először is a szerepe se volt az igazi, olyan poénjai voltak, mint az, hogy megfogta Teddy nyaktámaszát és eldobta, hát nagy poén volt mondhatom. Másrészről full kretén volt és, ahogy Lazarus is megmondta, az nem jó. Gyakorlatilag folyton nyitott szájjal bambul és mások, amúgy érdekes, vicces szövegét megzavarja, valami eszméletlen idegesítő, hülye röhögéssel és valami odaröfögött poénnal. Valahogy olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha azt se tudná mit csinálni, csak néha rájön, hogy valamit már mondani kéne, hogy megkapja a pénzét, és ekkor kimondja az első gondolatát. Lehet, hogy az volt a célja a készítőknek, hogy idegesítő legyen, amit sikerült is elérniük, de szerintem ez sokaknak nem nyeri el a tetszését. Másik csalódás Ed Helms volt, aki a film elején pedig nagyon jó volt. Egyszerűen szakadtam a röhögéstől, amikor teljesen kiborult azon, hogy lefeküdt egy férfival, vagy amikor meglátja a tetoválását, de a film elei karót nyelt stílusa is remek volt. Ám a film második felében egyszerűen már túljátszotta a szerepét, a film végi kiakadása pedig eléggé erőltetetnek tűnt, ráadásul (ami nem az ő hibája volt, hanem az íróké) elkezd valami hülye bene élő démonról beszélni, ami azontúl, hogy nem vicces, még egy hatalmas hülyeség is és nem illik a karakteréhez. Bradly Cooper és Justin Bartha viszont nagyon jó volt. A reakciók nagyon őszinték voltak, minden egyes jelenetnél tényleg lehetett látni rajtuk, hogy jól szórakoznak, vagy éppen megrökönyödnek. Ráadásul Phill karaktere sokkal szerethetőbb is lett (az első részben már-már idegesítően tahó volt), miután megtörtént baj látszik rajta, hogy nagyon nagy bűntudata van és mindent elkövet, hogy barátja Stu ne veszítsen ezzel a kis kirohanással. Doug sajnos ezúttal se kap sok szerepet a filmbe, ami ezúttal kicsit érhetetlen, hisz nem tűnik el. Gyakorlatilag egy háttér segédként működik ő, néha felhívja a Phill-éket, hogy mi a helyzet, majd megpróbál nekik valahogy segíteni telefonon keresztül. Mindenesetre ebben a kis szerepben is bizonyította szerintem Justin Bartha, hogy a jövőben komolyabb szerepekre is felkészült. A mellékszereplők nagyon jók, Ken Jeong, most is ugyan olyan beteg, mint az előző részben, bár most talán kicsit következetesebb és kevesebb ,,Fuck me!” hangzik el tőle. Külön kedvencem talán az, amikor egy toronyház liftjében elkezdi énekelni az ót szól zenélt, valami eszméletlen hamisan. Mason Lee, akinek ez volt az első filmszerepe nagyon aranyos volt, a visszafogott, aranyos, kicsit stréber gyerek szerepében. Minden lány is nagyon szerethető volt. Nevesebb mellékszereplők is feltűnnek, az egyik már az előző részben is szereplő Mike Tyson, aki itt is nagyon jópofa volt, másik pedig a Golyózápor rosszfiúja Paul Giamatti, aki egy ahhoz hasonló szerepet kapott, ám ezúttal már sokkal jobban ráérzett annak a hangvételére és már egyáltalán nem nevezhető ripacsnak, sőt kifejezetten stílusosan alakított.

Kicsit sok már, de azért még vicces

Persze egy vígjátéknál a legfontosabb a humor és ezen a téren jó a Hangover 2. felvonása. Rengeteg jópofa poént kapunk, ám ezúttal sokkal kevésbé fognak ütnek, sokkal inkább felületesek és kiszámíthatóak lesznek. Mindenesetre azért jókat fogunk röhögni, pl. amikor Stu elkezd poénkodni azzal, hogy mivel most van a legénybúcsúja, itt a palacsintázóba, akár kérhetnek öl táncot a pincértől, vagy extra csoki öntetet is kérhetnek, de az is jópofa volt, amikor egy saulin templomban az őr elkezdi őket verni, mert beszélnek és Stu próbálja megmondani ezt a többieknek, de akármikor megszólal, mindig kap egyet az őrtől. Másik probléma a kicsit egyszerű poénok mellet, hogy sok az öncélú, abszolút nem vicces jelenet is, amit pedig érezhetően annak szántak. Ezekből már megemlítettem egyet-kettőt, de talán a legdurvább amikor reggel egy paplan közül csak egy tököt (nem tudják mi az) látnak és Alan elkezdi nyalogatni, hogy ez nem e rizs, majd pedig egy majom elkezdi húzogatni. Szerintem ez még leírva is elég visszataszító, hát még filmvásznon

Félre hangolva

Az előző rész zeneileg is nagyon rendben volt, több jó számot hallhattunk, kezdve a rock-tól, egészen a hiphop-ig, amik ráadásul tökéletesen illetek is a jelenetekhez. Ráadásul Mike Tyson és Ed Helms is dalra fakadt. Nos utóbbiak a 2. részben is meglesznek, bár Stu zenéje nagyon erőltetett és nekem abszolút nem is volt vicces. Ezúttal a zongorát egy semmiből előkerülő gitárra váltotta és lényegében 2 akkordos számot fog előadni. Mike persze most is üt, ezúttal a One Night in Bangkok című számmal, ami kicsit hamis, de ember, ő MIKE TYSON. A többi szám, leszámítva egyet, viszont borzalmas lett, mindegyik ilyen nagyon trágár szövegű rap, ami azontúl, hogy önmagában se túl szórakoztató, még a film hangulatához, jeleneteihez se illenek.

,,A felejtéshez nagyon értünk.”

Furcsa, hogy milyen gyorsan el lehet felejteni a Másnaposok 2. részét. Ez persze nem biztos, hogy rossz, sőt hány nagyon rossz film kísért a gondolatainkban (pl. Battle of Los Angeles), ám valahogy többet vártam volna a zseniális 1. rész után. Összességében mit is lehet elmondani a filmről, szerethető karakterek, általában jó színészi játék, nuku történt és realitás, sok feledhető poén, valamint szükségtelen cenzúra bosszantás. A filmnek mégis van valami, bája talán a karakterek miatt és a célját is megállja, azaz szórakoztat, úgy hogy végszónak csak annyit mondanék. A The Hangover Part II egy esti filmnézésre tökéletes a haverokkal, hogy kicsit ellazulj, de semmi több és ne várd az előzőnek azt a zseniális, abszurd, ugyan akkor valamennyire reális légkörét, ami volt neki.

Szólj hozzá!