Kiadó: THQ
Fejlesztő: Relic
Kategória: RTS
Megjelenés: 2011 március 01.
Jelenlegi ár: 10000 FT
A Warhammer univerzum hatalmas rajongó táborral rendelkezik (köztük velem is), így természetes dolog, hogy a videojáték piacon megjelennek az univerzumban játszódó alkotások. Érdekes mód akció játékból még nem készült jó darab, ám stratégiaiakból remek alkotások jelentek már meg, közülük talán az egyik legkiemelkedőbb a 2004-ben megjelenő Dawn of War, melyhez számos kiegészítő után 2009-ben meg is jelent a folytatás. Ami talán nem sikerült annyira jól, de ennek ellenére ő is kapott egy kiterjesztést, sőt itt a 2. kiegészítő, amit talán nem is lehet annak nevezni, hisz önállóan játszható játékról van szó. Mindenesetre nem kapott túl nagy hírverést, ám ennek ellenére szerintem az év egyik legjobb stratégiai játéka lesz a Warhammer 40000: Dawn of War II: Retribution. Az alábbi cikkből kiderül, hogy igazam volt-e vagy az amúgy se remek játékmechanizmust sikerül még jobban elrontani.
Vissza a gyökerekhez, akkor is ha ez ellentmond saját magának
A Retribution sztorija onnan folytatódik, ahol a Chaos Rising-ba abba maradt. A Space Marine-ok legyőzték Eliphast, ám komoly veszteségeik voltak, ugyanis több emberüket megfertőzte a Chaos (az előző kiegészítő befejezései közül, tehát a full purity befejezés érvényes). Szerencsére visszatért az a lehetőség az 1. Dawn of War-ból, hogy mindegyik frakcióval végigjátszhatjuk a kampányt. Tehát mehetünk a már ismert Chaos, Eldar, Ork, Space Marine, Tyranid tagjaival, illetve újdonságként a Dawn of War II-ben (az előző epizódban már szerepeltek) az Imperial Guard harcosaival is. Ennek nagyon megörültem, hisz mindig is Chaos párti voltam, ám ennek ellenére a Space Marine-okkal kellet mindig küzdenem. Az elvi problémák mellet ennek az is egy hátul ütője volt, hogy ezáltal nem lehetett felkészülni a multis meccsekre azáltal, hogy kiismerjük a kampány során az egységeket, illetve mivel eléggé más taktika kell a különböző frakciók terelgetéséhez egyesek hátrányba kerülnek, bár ezt kompenzálták valamilyen szinten az RPG elemekkel. Azonban hamar csalódnom kellet, ugyanis minden kampány teljesen ugyan olyan, csak más egységeket használunk, illetve néhány jelenetben más a szöveg. Mondanom se kell, hogy mennyire kiábrándító, amikor Chaos-szal kell Chaos ellen harcolni vagy éppen, ha Tyranid kampányt kezdünk és a nyitó videóban elhangzik a ,,We Blood Ravens” (Space Marine-ok egyik osztaga). Ráadásul a játék elég rövid (kb. 10 főküldetés), viszont legalább a küldetések változatosak és már nem csak annyiból állnak, hogy menny ide aztán verd le a boss-t, hanem mindig van valami különleges feladat, pl. menekülj el egy szétrobbanó bolygóról. Érdekes mód most hiányom volt a Boss harcokból nem úgy, mint az alapjátékban, mert mindegyik roppant ötletes és változatos volt, jó példa erre, hogy az utolsó Boss-t, csak egy speciális támadással lehet legyőzni. A történet amúgy egy hihetetlen nagy baromság és nem csak azért, mert nincs kidolgozva frakciónként, hanem mert elcsépelt és bárgyú. Összefoglalva: van a nagy gonosz, aki megakarja szerezni szuper démon erőt, de mi ezt meg akarjuk akadályozni (frakcióként más körítésben), azt kész. A karakterek jók, mindegyik frakciónak ötletes és személyiséggel rendelkező tagjai vannak (pl. a kemény, beszólogató kalóz Ork), további pozitívum az is, hogy számos karakter visszatér az előző részekből (pl. Captian Thule, Cyrus vagy éppen Gabriel). Egyedül a gonosz karakterekbe lehet belekötni, mert a szinkronszínészek fertelmes ripacskodása és az idiótábbnál-idiótább beszólások miatt abszolút nem félelmetesek, ellenben nagyon idegesítőek.
Lézerpuska, csáp! Van itt minden!
Maga a játékmenet nem változott, csak bővült. Most is minimális makro menedzsmentet kapunk, rendkívül részletes, már-már akciójátékokat idéző egység kezeléssel. A singleplayer-ben ugye újdonság, hogy más frakciókkal is lehet menni, akik között olyan is van, akik egyáltalán nem hasonlítanak a Dawn of War 2 alapját képező Space Marine-okra. Ennek ellenére az alapjáték RPG elemei most is jelen vannak, tehát csapatainkat mi magunk szerelhetjük fel a különböző fegyverekkel, páncélokkal és kiegészítőkkel. A több faj velejárójaként természetesen gyökeresen más fegyvereket, felszereléseket kapunk a kampány során. Érdekesség, hogy a Tyranid karakteren (mert csak 1 van) is cserélhetjük a felszereléseket, csak neki a bőrét illetve a végtagjait váltogathatjuk kedvünkre. A felszerelésekkel csak annyi baj van, hogy elég kevés van belőlük, illetve túlságosan random adja őket, pl. kaphatunk már a 2. pályán annyira jó fegyvert, hogy a játék végig azt fogjuk használni, illetve az is lehet, hogy egy karakterhez csak a játék végén találunk fegyvert. További probléma, hogy az RPG szállat kicsit lebutították, most már a skill fa korántse annyira szerteágazó, ráadásul a különbségek se túl nagyok, pl. egy támogató karakterrel is teljesen jól lehet támadni, illetve a töltényeket is elég jól bírja. A butítást jól jelzi, hogy a szinthatárt levetették 10-re, amit már az 4.-5. pályán el is érhetünk. Értelemszerűen az előző kiegészítőben feltűnő fertőzés (azaz engedünk-e a chaos-nak és ezzel erősebbek leszünk, avagy sem) a rengeteg frakció miatt megszűnt. A multiplayer-ben fejlődés, hogy most már sokkal több egység áll rendelkezésünkre, ezáltal frakciókon belül is más-más taktikát alkalmazhatunk, pl. használhatunk gyors és olcsó közelharci egységeket, vagy helyettük a drágább, főleg távolsági harcra alkalmas szívós tankokat ugyan annál a nációnál. A sok új egység mellé viszont nem kapunk új helyszíneket, ami azért baj, mert ugye ezen a téren a Dawn of War II nem remekel és bizony a multi tartósságához kéne még egy-két bolygó.
Szépségből egy szörnyeteg
A Retribution játékmechanizmusa kétségtelenül kiváló. Azonban mint tudjuk ennyi kevés a boldogsághoz, hisz sok minden áll vagy bukik a megvalósításon. Az alap Down of War II-nél, pont a technikai megvalósítás (no meg a multi) vitte el a hátán a játékot. Akciójátékokat megszégyenítő grafika mellé félelmetesen jó hangokat és egyszerű, ugyanakkor precíz irányítást kaptunk, egyetlen pici hiba volt és ez a gépigény. A fejlesztők a Retribution-ban megpróbálták ezt kijavítani, ami sikerült is nekik, ám ennek komoly áldozata volt, mégpedig a látvány. Gyakorlatilag most hiába futott magas beállításokkal (valamiért az ultra beállításokat nem engedte) a játék, mert az alap még lejjebb vett grafikán is szebb volt egy fokkal. Minden élettelen szürkés színben pompázik, a karakterek kidolgozottsága nem annyira részletes (nincs rajtuk annyira sok egyedi részlet) és az effektek a Dawn of War 1-et idézik. A szinkron minőségét már fentebb megemlítettem, sajnos a legtöbb színész borzasztó ripacskodásba ment át, persze azért voltak kivételek (pl. Lord Eliphas mély, rekedtes baritonja). A hangeffektek viszont kiválóak, minden egyes robbanás akkor morajt csap, mintha csak mellettünk robbant volna fel valami. A fegyverek pedig úgy ropognak, vagy süvítenek, ahogy kell. A zene is megkapja az ötöst, az epikus kórus minden egyes ütközetben kellően pörgős, és ha a helyzet úgy kívánja drámai. Egyedül a menü zenét szúrták el, ez a lagymatag, semmit mondó soundtrack jobban illene egy temetésre, mintsem egy játékba. Irányításhoz nem nyúltak, ami ez esetben egy áldásos dolog volt, mert az alapjáték kezelése is hibátlan volt. Az MI eléggé semmilyen volt az alapjátékban (nem voltak túl hülyék, de semmilyen cselt nem alkalmaztak, könnyen kiszámíthatók voltak). Ezen a téren eléggé kettős változás történt. A gépi ellenfél, most már taktikázik, igyekszik mindig elfoglalni a kulcspozíciókat, megpróbál minket megkerülni és kihasználja az egységei képességét, ám ennek ellenére a Retribution nem egy nehéz játék, ugyanis sok nehézségi szint van, és egy kis taktikai érzékkel már medium-on is végig lehet játszani. A saját egységek agya viszont kissé selejtes, hál istennek az útvonal kereséssel nincsenek komoly problémák, bár néha érthetetlen okokból a hosszabb úton közelítenek meg valamit, ám a viselkedésük már annál inkább problémás, ugyanis az esetek 90%-ban maguktól nem viszonozzák a tüzet, hanem bután állnak és várják, hogy az ellenség likvidálja őket. Fontos változás még, hogy a multiplayer most már nem Windows Live-on keresztül fut, hanem a legtöbb felhasználót jegyző és megbízhatóan működő Steam-en. Utóbbinak én annyira nem örültem, mert Steam-et nem annyira használom, ellenben a Windows Live-val, ami tekintélyes játéktámogatási listát tud magának és most már a régebbi hibáit (folyamatos fagyás, lassú és drága) kijavították, aminek köszönhetően jobb lett a Steam-nél, hisz számos ötletes funkciója van és tényleg pár kattintással meglehet nézni a barát összes játékban elért eredményét. Tehát véleményem szerint pont rosszkor váltott a THQ, hisz a Windows Live-nak felszállóban, de azért nem arról van szó, hogy a Steam hú de rossz lenne, csak kevesebb a lehetőség és kevésbé egyszerű a kezelés.
Warhammer 40k élt, él és élni fog.
A DoW 2 kissé problémás alapját sikerült tovább fejlesztenie, a hibák jelentős részét pedig kijavítania a Retribution-nak. A főhiba azonban továbbra is fen áll, azaz a kampány továbbra is egy pólusú és a történet finoman fogalmazva is nem az igazi, ráadásul ezúttal a körítés se sikerült túl jól, mert a 2009-es grafikai motor (amin szerintem butítottak is) már-már nevetséges a mostani csili-vili stratégiai játékok mellet, a szinkronszínészeken meg spórolt a kiadó. Azonban mindent összevéve jól sikerült a Retribution és talán sikerül neki visszaszerezni az 1. DoW idején lévő hatalmas rajongó tábort, amiben segítségére lesz a tavaly elkészült film (Ultramarines) és az idén elméletileg megjelenő akciójáték (Space Marine) is, tehát dübörög a Warhammer 40k szekere és úgy tűnik, hogy még hosszú életű lesz a széria. Pláne úgy, hogy már elkezdték a 3. Dawn of War-t is készíteni.
